Mesemalom

Jakab a világ minden kincséért se húzott volna papucsot, pedig az előszobai cipős szekrényben legalább hat pár állomásozott. Bolyhos mamusz, márkás sportpapucs, lyukacsos strandpapucs, belebújós szőrös papucs, klaffogós klumpa, fehér gyógypapucs, és ki tudja, mi mindent tartogatott még a ritkán használt alsó polc. Hiába, Jakab szívét valamennyi hidegen hagyta.

Egy szép napon azután a mamája, Anna néni, elegánsan felöltözött, és elsétált a cipőboltba. Kiválasztott egy pár új papucsot. Saját magának. A papucs piros velúrbőrből készült, a fáradt láb kényelmesen pihent benne, ruganyos, műanyag sarka nesztelenné tompította a lépéseket, vajszínű, puha bélése finoman simogatta a talpat.

Amikor hazaért, már az előszobában lerúgta tűsarkú cipőjét, szórakozott puszit nyomott Jakab arcára, és letette a csomagot a nappali kellős közepén a dohányzóasztal sarkára. Jakab semmit nem értett. A mama olyan ünnepélyes mozdulattal emelte le a doboz fedelét, mintha a kemény karton földöntúli csodát rejtene. Óvatosan széthajtogatta a selyempapírt, lassan a lábára illesztette a papucsot és átszellemülten mosolygott. Ledobta magát a fotelbe. Szép szemeit, melyeket hosszú, fekete szempillák erdeje övezett, álmosan összezárta, és kinyújtott lábbal élvezte a lábbeli kényeztető puhaságát. Barna haja fényes zuhatagként omlott alá a fotel háttámláján.

Jakab a számítógép előtt ült, de már rég nem a villogó tekintetű nindzsát figyelte, pedig az egyre dühödtebben bökdöste a monitort. Elbűvölten nézte a mama varázslatos mozdulatait.

 - Felpróbálhatom én is? - suttogta.

A mama válasza úgy hangzott, mintha a kérdésben az égvilágon semmi rendkívüli nem lenne. Arca rezzenéstelen maradt.

 - Persze, próbáld csak fel nyugodtan!

Jakabnak tíz évesen éppen akkora volt a lábmérete, mint a mamának. Harminchetes. A papucs pontosan illeszkedett sport zoknis lábára. Elballagott az ablakig, és közben élvezte járása könnyed ruganyosságát. Megállt. Kinézett. Úgy tett, mint aki az utcát fürkészi, Takit, a barátját keresi, aki ilyenkor szokott hazafelé tartani a matek korrepetálásról. De valójában csakis arra figyelt, hogy a bélés milyen finoman bugyolálja körbe a lábfejét.

 - Megyek, bekészítek egy mosást! - vetette oda a mama.

Mosolygott. Érezte, hogy valami történik a papucs és Jakab között. Így lesz jó, gondolta, nekem még jó az a régi mamusz...

Jakab és a papucs onnantól kezdve elválaszthatatlanok lettek. Nem volt többé szükség az unalmas intelemre, hogy „hideg a kő, felfázol". Annának könyörögni sem kellett, hogy „légy, szíves, vedd már fel azt a papucsot, most mondom ezredszer". Jakab egyszerűen csak szeretett belebújni.