Mesemalom

Bogi álmosan nyúlt végig a heverőn.
- Éreztétek már úgy, hogy valamit nagyon meg kellene csinálni, mégsem akaródzik nekiállni?
- Persze! - vágta rá Zsutek. - El sem tudod képzelni, hányszor szerettem volna beleharapni Zorka fülébe!
- Mi? - ugrott fel Zorka, aki egészen addig békésen szunyókált Bogi takaróján. - Mit akarsz az én fülemmel, te harci kutya?!
Bogi felnevetett.
- Ugyan, nem ilyesmiről beszélek, hanem a lustaságról. Az óvodában holnapután tartjuk az anyák napi ünnepséget. Már mindenki tudja a szerepét, egyedül én nem. Szerencsére itthon is megvan a könyv, amiben a versem van. Az óvónéni azt mondta, kérjem meg apát, együtt könnyedén megtanuljuk.
Berta töprengve simogatta tekintélyes orrát.
- Én nem késlekednék tovább. Menj, és keresd meg azt a könyvet! Nem is adódhatna ennél jobb alkalom. Apukád egyedül van itthon.
- Jól van, jól! - tápászkodott fel Bogi. - Lássuk csak! Hol van az a verseskönyv? Azt hiszem, az alsó polcra tette a mama.
- Az, aminek piros virágok vannak a borítóján? - élénkült fel Zorka.
- Igen! - bólogatott Bogi. - Szép pipacsok.
- És olyan kisebbecske forma könyvecske? - firtatta tovább a nyúl.
Bogi szeme résnyire húzódott, és fenyegetően hajolt Zorka fölé.
- Zorka! Talán eltüntetted?
- Áááá, dehogy is! Nem tüntettem el, csak... kicsinosítottam. Kicakkozgattam az oldalát. Ott van - mutatott a középső polc irányába. - Alatta...
Bogi odaugrott. Csakugyan. A verseskönyv ott feküdt. Vagyis csak a fele. Bogi hátrafordult. Szeme szikrákat szórt.
- Zorka! Te megrágtad a tavaszi verseskönyvet?! Hogy tehetted ezt?
- Olyan szép virágok voltak benne, csak ki akartam próbálni, hogy melyik ehető, és melyik nem - szontyolodott el.
- De Zorka! - toppantott Berta. - A könyv nem nyúllegelő!
Bogi a földön ült, és elkeseredetten lapozgatta a cakkosra rágott könyvecskét.
- Néhány lap még megvan! - magyarázta Zsuteknek, aki mellé osont, és együttérzően nézegette a könyv lapjait Bogi ölében. - Az én versem mellett szép, narancssárga virág volt.
- A narancssárga olyan a nyúlnak, mint a vörös posztó a bikának! Ajaj... -- motyogott Zsutek.
Zorka bűntudatosan lesütötte a szemét.
- Ne keresd! - mondta. - Az az oldal volt a legingerlőbb, tényleg nem tudtam ellenállni...
- Mi lesz az ünnepséggel? - pislogott Berta. - Anyukád igazán megérdemelne egy szép verset!
- Fogalmam sincs... - csóválta a fejét Bogi, és kezét az ölébe ejtve elpityeredett.
Zorka szeme felcsillant.
- Ne sírj, Bogi! Én rontottam el, nekem is kell megoldani. Kitaláltam valamit! Ha jól értettem, annyira nem is tetszett neked az a vers, ugye?
Bogi szomorúan bólintott.
- Költök neked egy másik verset, amit elmondhatsz az ünnepségen, rendben lesz így?
Bogi megadóan biccentett. Valamennyien Zorkát figyelték, aki gondterhelt arccal masírozott körbe-körbe a szőnyegen, és minden fordulónál átugrotta Bogi lábát. Zorka megtorpant. Megköszörülte a torkát, és ünnepélyes hangon szavalni kezdett.
- Répát mindig nyersen eszem, anyukámat úgy szeretem!
Bogi szeme felcsillant.
- Ez jó és könnyen megjegyezhető. Csak túlságosan rövid!
Berta felpattant, és mancsával Zsutek oldalát kezdte nyomogatni.
- Gyerünk, Zsutek! Mi is írjunk verset! Kezdődhetne például úgy, hogy plüsskutya...
Zsutek csillogó szemmel folytatta.
- Plüsskutya és plüssmackó, az én mamám nagyon jó!
Bogi tapsolt és éljenzett.
- Ez az, köszönöm! Szerintem anyának is jobban tetszik majd, mint az a rózsakertes. A répa sokkal egészségesebb, mint a rózsa. És most gyerünk, gyakoroljuk együtt!

Bogi a menet élére állt. Körbe-körbe jártak a gyerekszoba szőnyegén, és az új verset szavalták.