Mesemalom

A hirtelen támadt csendben Zsutek szólalt meg először.
- Sajnálom, Zorka, igazán sajnállak téged és a testvéredet. De hadd kérdezzem meg, ami az oldalamat fúrja, mióta először találkoztunk.
- Mi lenne az? - kérdezte Berta. - Talán eltűnt a plüsscsontod?
- Még csak az kellene! - kapta fel a fejét Zsutek. - A ládám mélyén van. Azt hiszem, az az egyetlen szerencsém, hogy az ilyesmit nem szeretik a nyulak. Ugye, Zorka?
Zorka felkapta a fejét.
- A csontot? - fintorodott el. - Azt ki nem állhatják!
- Hát akkor mire vagy kíváncsi, Zsutek? - kérdezte Bogi.
- Arra, hogy Zorka hogy került éppen ide, hozzánk!
Zorka szomorúan bólogatott.
- Igaz, ezzel a történettel már régóta adósotok vagyok... Legyen, most elmesélem! - bólintott, és nagy sóhajjal belevágott a történetbe. - Már hosszú ideje portyáztunk együtt a piacon a híres bandával. Egyik este Zoroár izgatottan ugrott be a ládavárba, ahol a szállásunkat rendeztük be. Elmesélte, hogy új standot nyitnak a piacon, és a gazdája még nemigen hallhatott a bandáról, mert a bódé mellett hagyott egy egész ládányi friss karalábét.
- Ez több mint valószínű! - dünnyögte Zsutek. - Közismert mondás, hogy kecskére káposztát, nyúlra karalábét sose bízzál!
Bogi elgondolkodott.
- Ezt így még nem hallottam... - bizonytalanodott el.
- Ez annyira bölcs mondás, hogy csakis így lehet! - bólogatott Berta. - Folytasd, Zorka! Nagyon izgalmas! Mi történt ez után?
- Tippelhetek? - vágott közbe Zsutek. - Szerintem az utolsó levélig felfaltátok a karalábét!
- Így van! - bólogatott Zorka, és a szeme újra a megszokott huncutsággal csillogott. - Honnan tudtad?
Zsutek összekuporodott, és szerényen bólintott.
- Ismerem már a fajtádat! Mesélj tovább!
- Én úgy teleettem magam, hogy nem bírtam visszamenni a többiekkel ládavárba. Egyszerűen elaludtam az üres karalábés láda tövében. Hajnalban arra ébredtem, hogy egy égő szempár egyenesen engem bámul.
- Veres! - kiáltotta ijedten Berta. - Biztosan kiszimatolt!
- Ahogy mondod! - vágta rá Zorka. - Felkaptam a nyúlcipőt, és uzsgyi! De Veres sokkal fürgébben futott, mint hittem. Összezavarodtam. Nem vihetem a ládavárhoz, gondoltam, azzal elárulnám a többieket. Irány a titkos surranó ösvény!
- Az meg mi? - kérdezte Berta.
- Amikor Zoroár megunja a piacozást, ott, a kolbászos bódé mellett szoktunk kibújni a rács alatt, szépen egyesével. Olyan kicsi az a lyuk, hogy egyszerre csak egy nyuszi fér ki rajta.
- És Veres nem... - töprengett Berta.
- Ahogy mondod! Ott surrantam ki! Még hosszú ideig dobogó szívvel hallgattam Veres dühös csaholását, de közben egyre jobban eltávolodtam a kispiactól. Újabb és újabb kutyák űztek és hajtottak, míg végül teljesen eltévedtem a környékbeli kis utcák közt.
Bogi szomorúan simogatta meg Zorka fejét.
- Szegény kisnyuszi! - mondta. - Hogy félhettél!
- Ez már igaz! A szívem a torkomban dobogott, és belém nyilallt, hogy talán soha többé nem találok vissza a kispiacra, nem találom meg a többieket, akik jóízűen alszanak a ládavárban. És Ropi, a testvérkém... Ki tudja, mikor látom újra... Emlékszem, mennyire elkeseredtem. De csak futottam, futottam, mert kutyák lestek rám, és a kerítést szaggatták, amikor megláttak. Szükségem volt egy helyre, ahol meghúzhattam magam, de hiába, sehol nem találtam biztonságos üreget. Ekkor láttam meg a szobád nyitott ablakát! - pislogott Bogira.
- Úgy! Hát éjjel ugrottál be! - csapott a homlokára Zsutek. - Mondtam én, hogy a szellőztetés veszélyes dolog!
- Jaj, Zsutek! - szólt rá Bogi. - Elég legyen az állandó morgásból. A szellőztetés igenis jó dolog, és az még jobb, hogy hála a kinyitott ablaknak, szegény Zorka menedéket talált nálunk.
- A könyvek mögött, az állatos lexikon oltalmában... - suttogta Berta.
- Igen... Jó kis búvóhely, bárkinek szívesen ajánlanám!
Zsutek szigorúan nézett a nyúlra.
- Ez nem búvóhely! Ez Zorka helye... - morgott tovább csendesen.