Mesemalom

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy rozsdaszínű tyúkocska, Kaláris, aki hét másik tyúkocskával, és a sárga-fekete kakassal, Peckessel együtt kapirgált Gyöngyvér anyó baromfiudvarában.
Alexandra, a rangidős tyúk, minden napnyugtakor körbejárt a szalmafészkek között, hogy felmérje az aznapi termést.
- Tú-úl kicsi a tojás! Tú-ú-úl kicsi! - kárálta hangosan Kaláris fészke előtt.
„Tú-úl kicsi, tú-úl kicsi...", visszhangzott Kaláris fejében Alexandra szigorú ítélete. Hát tehetek én róla? Ilyet tudok, és kész! De a többiek miért tojnak nagyobbat? Ott van Citromos, akinek a tojásai pöttyösek, mégis mindegyik szép nagy! Alexandráról nem is beszélve, aki akkorát tud tojni, hogy egyetlen tojása két Kaláris-félével is felér.
Így gyötörte magát Kaláris nap mint nap az udvar egyetlen körtefája alatt. Szeretett itt ülni. Innen szemmel tarthatta Micúrt, Gyöngyvér néni fekete kandúrját, ahogy a magtár körül az egerekre vadászik, és Maszatot, a vörösesbarna, pajkos kiskutyát, aki rendre körbeugrálta a törékeny, fehér hajú házinénikét, amikor kilépett a hátsó udvarba. Így volt ez ma is. Maszat olyan izgatottan követelte az uzsonnáját, olyan vadul hancúrozott, hogy az anyó rosszul tolta el a reteszt, és az ajtó az első fuvallatra arasznyira nyílt.
Kaláris óvatosan körülnézett. A többi tyúk az ól fal árnyékában szunyókált. Peckes ugyan felkapta a fejét, amikor egy nagy légy szemtelenül elzúgott a füle mellett, de azután szemhéja újra elnehezedett és taréja is oldalra konyult. Maszat jóllakottan szunyókált a kutyaház hűvösében.
Most vagy soha, gondolta Kaláris. Szíve hevesen kalimpált. Legszívesebben hangosan kotkodácsolt volna, de tudta, hogy túl nagy lármát csapna. Gatyás lábával botladozva kiosont a kisajtón, futott egyenesen a nagyudvarba. Felröppent a kerti kapu alsó rácsára, és a ritkás léceken át, huss, kiröppent az utcára.
Szabad vagyok, szabad vagyok, ujjongott magában, ahogy a töredezett járdán szaladt. Színes kerítések sora mellett haladt el, azt sem tudta, merre tart. A hőség lassan alábbhagyott, nyomában kullogott az álmosság és a szomjúság. Kaláris a lyukacsos itatóra gondolt, és nagyot nyelt. Víz! Bárcsak lenne itt egy kis víz! Ráadásul a délutáni kukoricaadagomat is Alexandra habzsolja majd be, gondolta szomorúan, de újra vidám lett, amikor észrevett egy nyomós kutat, melynek rácsos talapzatában összegyűlt némi víz. Odaszaladt, hogy a szomját oltsa, ám még alig szaladt végig gigáján az első korty, amikor hangos ugatás, félelmetes hörgés hangzott fel.
- Tyú! Tyúk az utcán! Vú! Tyúk! Tyúk! - acsarkodott egy hegyes fülű, fekete kutya. Éjfekete szemével haragosan nézett Kalárisra barna gombszemöldöke alól.
Kaláris már a pillantását sem állhatta, attól tartott, hogy az irigy véreb kibújik a rácsok között. Kalimpáló szívvel továbbrohant. A fekete kutya felébresztette az egész utcát, a kerítések mögött sorra megjelentek a házőrzők.
- Tyú! Tyúk az utcán! - hangzott fel lépten-nyomon.
Kaláris végre elérte a faluszéli házat, és elhagyta az utolsó kerítést is. Robogó vasszerkezetek tűntek fel, szinte egymást érték. Hangosan rikoltozva tiltakozott, de lassan belátta, hogy azok egyáltalán nem foglalkoznak vele, legfeljebb néha egymással, mikor olyan hangosan tülkölnek. Törődötten leült az árokpartra. Feje visszhangzott a zajtól, begye csaknem teljesen kiürült már. A nap is lement, feje felett megjelentek a csillagok. Felnézett a Fiastyúkra, és barna szeme megtelt könnyel.
- Ó, hogy lehettem ilyen bolond, hogy sértődöttségemben otthagytam a baromfiudvart, és a jólétet. Megérdemlem! Biztosan senkinek nem hiányzom. Gyöngyvér néni is boldog lehet, végre minden tojása egyforma nagy! Ó, drága, égi tyúkanyó! Segítsd meg most az egyszer ezt a buta tyúkocskát!
Oldalra kapta a fejét. Az út közeli, kiöblösödő részében csikorogva megállt egy ponyvás szerkezet. Kaláris úgy döntött, hogy közelebbről is megvizsgálja. A ponyva alól ismerős hangok szűrődtek ki.
- Ho-ol lehetünk? Mi-mi-ért álltunk meg itt?
- Ó, jaj, összenyomsz! Menj már arrébb, kendermagos!
- Menj arrébb te, te, izgága kotlós! Úgy viselkedsz, mint egy éretlen csirke!

Tyúkok, ujjongott fel magában Kaláris. Ó, köszönöm, drága, égi tyúkanyó, hogy meghallgattál, és ideküldted őket. Izgatottan körbejárta a szerkezetet, és észrevette, hogy hátul csak két léc zárja le. Kárálva nekifutott, és ügyesen felröppent a léc tetejére. A telihold fényénél jól látta a szűk ketreceket, és bennük sok-sok fajtársát.
- Nahát! Ti hogy kerültök ide?
Egy fekete tollú, aprócska tyúk válaszolt.
- Minket a vásárra visznek. Holnap új gazdához kerülünk. De te? Te hogy kerülsz ide az éjszaka kellős közepén. Egyedül vagy?
- Jaj, ne is kérdezd! Engem jó gazda nevelt, mindig adott enni, inni, szép tyúkólban laktam, még saját körtefám is volt, de sokat búsultam, mert Alexandra, a rangidős tyúk folyton a tojásaimon fente a csőrét. Ezért aztán elszöktem.
- Ó! Tényleg? Mondd, mi a baj a tojásaiddal?
- Túl kicsik... - sütötte le szégyenlősen Kaláris sárga szemhéját.

A tyúkok között derültség támadt. Jókedvűen kotkodácsolni kezdtek.
- Még hogy kicsik? Mégis mit képzel magáról egy fiatal jérce? Talán nyomban tyúktojásokat tojik?
- Persze, te kis csacsi! Néhány hónap, és neked is akkora tojásaid lesznek, mint annak a híres Alexandrának, csak aztán győzzed tojni!

Kaláris döbbenten hallgatta a tyúkokat.

- Igazán?! Ó, hát ezt nekem senki se mondta! Ha tudtam volna, hát soha nem hagyom el az udvart. De most mihez kezdjek? - sírt keservesen.
- Mi sem egyszerűbb! - felelte a fekete tyúkocska. - Tarts velünk a vásárra! Gyere, húzódj ide a ketrecek közé, a gazda majd azt gondolja, hogy innen szabadultál ki. Jó ember, neked is talál új gazdát!
- Rendben... - bólogatott Kaláris. - Nem vágyom én új gazdára, csak a régire! De mit tehetnék? Veletek tartok!

Reggel megrázkódott, és hangosan felberregett a vasszerkezet. Kaláris ijedten rikoltozott, de a többiek, akik már hozzászoktak a zajhoz, megnyugtatták. Nemsokára újra megállt a gép, és egy bajszos ember lépett a tyúkok elé.
- Nicsak, nicsak, te jómadár! Hát te? Milyen rafinált jércém van nekem, hogy kiszökött a ketrecből? És még csak nem is ismerős... Na, jó, gyere csak ide!
Azzal felugrott a platóra, elkapta az ijedten tiltakozó Kaláris szárnyát, és bedugta a kis, fekete tyúk mellé a ketrecbe.
- Így ni! Most már jöhetnek a vevők!
A szombati vásáron tolongtak a népek. Még a polgármester is eljött. Megígérte a kislányának, hogy visz haza egy vizslát. De jöttek szép számban háziasszonyok is, mert a legszebb tojásokat itt árulták, no meg volt eladó fiatal jérce, meg tyúk, kinek mire volt szüksége.
- Mit tetszik keresni? - kérdezte a bajszos fiatalember Gyöngyvér nénit. - Van itt mindenféle tyúk. Akkora tojásokat tojnak, hogy egyből is megsüti majd az ünnepi piskótát!
- Ugyan! - pityeredett el Gyöngyvér néni. - Van nekem hét jó tojóm, de tudja, csak egyetlen egy fiatal jércém volt. Nem vigyáztam rá eléggé, megszökött az eszem adta. Jércét keresek én, nem tyúkot!

A bajszos fiatalember megvakarta a feje búbját.
- Nahát, nahát! Képzelje el néném asszony, ma reggel egy szép, fiatal jércét találtam a ponyvám alatt.
Gyöngyvér néni összecsapta a kezét, amikor meglátta Kalárist. Kaláris is boldogan kotyogni kezdett, amikor megpillantotta kukoricaadó gazdáját.
- Magának ingyen odaadom!
- Hálás vagyok, fiatalember! Nem is tudja, mennyire hálás. Hanem tudja mit? Nyolc tyúk meg egy kakas, hát, nem is tudom... Kéne még egy a házhoz, hogy kilegyen a tíz. Elvinném azt a fekete tyúkocskát is, úgy látom, jól összebarátkozott az én kis jércémmel! No, de ezt aztán számítsa meg jó áron!

Így esett, hogy Nofretete, ahogy Gyöngyvér néni elnevezte a kis, fekete tyúkot, beköltözött a baromfiudvarba. Naphosszat Kalárissal kapirgáltak, és a legnagyobb melegben együtt szunyókáltak a körtefa alatt. Peckes meg az egész környék legbüszkébb és leghangosabb kakasa lett.
- Kukurikú! Képzeljétek! - rikkantotta reggelente. - Kaláris már nagyobb tojást tojik, mint Alexandra! És egyedül nekem van a faluban gyönyörű, fekete feleségem! Kukurikú! Huhuhuhú!