Mesemalom

Az öreg ház egy keskeny és egy igencsak forgalmas zuglói utca kereszteződésében állt, közel a népszerű játszótérhez. Az elhaladó gyerekek izgatottan kiabáltak, ha az udvarán felfedeztek egy-egy fütyülő récét, fodrostollú libát, vagy ha észrevették, hogy a kerti tavacskából előmásztak a sütkérezni vágyó teknőcök. Apró kezek szaggatták az árokpart zöldjét, hogy megetessék a titokzatos szépségű madarakat.

A kert másik szegletében, egy elhanyagolt virágágyás szélén zavartalanul virított az elburjánzott rózsalugas. Látszott, hogy évek óta nem metszették az ágait. A rózsák mellett csoportokba verődve virítottak a körömvirágok, és - támasz híján - a kerítésen kandikáltak át a kardvirágok.

Hét évvel ezelőtt a virágoskert híresen szép volt. A legszebb ezen a környéken.

A bácsi hét hosszú éve élt egyedül. Lelkiismeretesen szorgoskodott különleges állatai körül, esténként füvet és gyógynövényeket gyűjtögetett, amit lármás falatozással jutalmazott a hálás, kétlábú közönség. A virágokkal azonban nem törődött. Elvégezte körülöttük, amit éppen kellett, de nem szívesen tette. Az ágyások között valahogy egyedül érezte magát.

Virágok odabenn a télikertben is voltak, ahol a hiszékeny futók epekedve tapadtak rá a hatalmas üvegtáblákra. Itt lakott Tüskés is, a néni kaktusza.

Tüskést a néni nevezte el. Szerette a kaktuszokat, értett is hozzájuk. „Azt ígérték, hogy virágozni fog!" - mondta, amikor hazahozta a piacról. A fiatal kaktusz még a rátekert újságpapíron keresztül is kétségbeesetten védekezett. Hegyes tűt tartott minden lehetséges támadási irányba. „Auu, te kis vadóc!"- sziszegett a néni, és csodálkozva nézte az ujja végén kiserkent, gombostűfejnyi vérpúpot.

Tüskés nőtt, egyre nagyobb lett. Néhány felfelé ívelő, vastag oldalhajtás is kifejlődött rajta, és egyre tágasabb helyet követelt magának. Az egyik ilyen hajtás a kert felé nyúlt, úgy festett, mintha kitartott tenyerébe várná a fényt. Akár a koldus az aprópénzt.

Tüskés megkapott minden jót, amit csak egy kaktusz kaphat. Előkelő helyen trónolt az üvegablak mögött, és a néni nagyon sokat beszélt hozzá. „Jól van, kicsi kaktusz, nőjél csak, tudom, hogy egyszer majd virágozni fogsz! Nézz ki a kertbe, nézd a rózsákat, a többi virágot! Látod, milyen gyönyörűek?! Te is ilyen szép leszel!" - mondogatta biztató mosollyal.

Tüskésnek nagyon tetszett a virágoskert, ahol a büszke rózsák bókoltak egymásnak, ahol a kardvirágok nap mint nap pompás tölcséreket varázsoltak elő sötétzöld leveleik mögül. Hosszan bámulta a kecses virágokat, ő is ragyogó akart lenni, ahogy azok ott kinn.

„Mondd, minek babusgatod azt a kaktuszt, látod, hogy nem virágzik?" - mondogatta a bácsi. „Ugyan, hogy mondhatsz ilyet!" - berzenkedett a néni. „Virágot hoz majd, emlékezz a szavamra!"

A néni azon a tavaszon duruzsolt utoljára a virágoknak. Onnantól fogva a bácsi hordozta körbe a locsolókannát. De a növényekhez nem szólt, és kerítés mögött álldogáló gyerekekre se mosolygott többé.

Tüskés törzse egyre vastagabb lett, oldalága elérte már az ablakot. Azt gondolta, nekifeszül, hátha sikerül kitörnie az üveget, hogy végre a bőrén érezhesse a fény igazi erejét. Olyan erővel tolta az ablakot, hogy a kaspó megbillent és csörömpölve lezuhant az ablakpárkányról.

A bácsi csak este járt arra. Megcsóválta a fejét, és maradék földlabdájával kivitte Tüskést a szabadba. Ásott egy nagy lyukat a virágoskert közepén, és oda ültette be a gyengélkedő kaktuszt. „Olyan meleg nyár van - gondolta magában -, jól el lesz itt, amíg veszek neki egy cserepet!"

A rózsák figyelemre se méltatták az új szomszédot. A kardvirágok is elfordultak tőle, de még a sárga körömvirágok se álltak szóba vele. Tüskés imádta a fényt, a szellőt, a meleg napsütést, de nehezen viselte lakótársai gőgjét. „Hiába, mit tegyek, ha csak egy szúrós kaktusz vagyok" - gondolta szomorúan.

De Tüskés nem csak a többi virág miatt érezte rosszul magát. Fájdalmas pattanások lepték el a testét, amik feszítették a bőre felszínét. „Biztosan a zuhanás miatt van..." - gondolta kétségbeesetten. A kidudorodások egyre csak nőttek, míg végül erőszakosan szétpattintották az utolsó réteget is. A fájdalom abban a pillanatban el is tűnt, és Tüskés talán még soha nem érzett ennyi energiát magában.

Ekkor szállt be a kertbe az aranyos virágbogár. Régóta repült már, sok udvart megnézett, de valahogy sehol nem érezte jól magát. Úgy döntött, egy kicsit megpihen. Rákuporodott egy kardvirág levelére és nézelődni kezdett. Észrevette a különös állatseregletet a kert túlsó szegletében. Végignézett az elhanyagoltan is pompás virágoskerten. Végül meglátta a rózsák mellé ültetett kaktuszt. Csodálkozva nézte, ahogy a növényt ellepik a különös árnyalatú bimbók, s nőnek, egyre csak nőnek, olyan gyorsan, hogy le sem tudta venni róluk a tekintetét.

Tüskésen megjelentek az első virágok. Megszámlálhatatlanul sok halványlila virág borította el a testét. Az aranyos bogár meglendítette a szárnyait, és leszállt Tüskés egyik pompázatos szirmára.

- Csodálatosan szép vagy! - súgta Tüskésnek.
- Vigyázz, nem akarlak megszúrni...

Tüskés végtelenül boldog volt. A fény őt fürdette, a szellő őt simogatta, és az aranyos virágbogár csodálkozó szemeiben látta virágai varázslatos szépségét.

- Vigyázz, kicsi bogár! Az én virágzásom nem tart sokáig - mondta, és gyengéden hintáztatta az aranyos bogarat. - Menj, repülj tovább!
- Nem, nem tudok tovább repülni. Még nem...- válaszolta a bogár. Úgy érezte, nincs ereje hozzá, hogy felnyissa kitines szárnyfedőit.

A bácsi aznap este is elindult, hogy füvet szedjen a madarainak. Ahogy elhaladt a virágoskert mellett, eszébe jutott a kaktusz. Rá se nézett, mióta kiültette. Lába a földbe gyökerezett, amikor meglátta a megannyi, frissen elhervadt szirmot, és az utolsó, pompás virágot, amin egy zöld virágbogár gubbasztott. A bogárka néha bizonytalanul megemelte, majd visszaejtette a szárnyát.

A bácsi mélyet és nagyot sóhajtott. Sokkal mélyebbet, és nagyobbat, mint ahogy mostanában az orvosnál szokta. Lassan körbehordozta tekintetét a kerten és észrevette a kerítésrudat markoló, copfos kislányt, aki elbűvölten nézte a kacsák koraesti fürdőzését. Rámosolygott.

„Igazad volt" - gondolta a bácsi, és elindult, hogy kinyissa a kertkaput.