Mesemalom

A szőlőmágocsi réteken túl, ott, ahol az almafák akkorák, mint nálunk a pöszmétebokrok, ott élnek a kaproncás manók. Ha találkoztál már ilyen manóval, akkor emlékezned kell vörös, bozontos hajára, hegyes kis fülére, és tarka nadrágjára. Ő viszont valószínűleg már rég elfeledkezett rólad. Ezek a manók ugyanis feltűnően feledékeny fajták.

Egy szép, napsütéses áprilisi napon Trudi, a fiatal kaproncás manó felfedezőútra indult. Elemózsiát is vitt magával, és megígérte a nagymamájának, hogy napnyugtára feltétlenül otthon lesz.

Bejárta a virágzó almáskerteket, majd - minden tilalom ellenére - a Kaproncai Átjárón keresztül a közeli rétre szökött át.

Ámulattal figyelte a pillangók táncát. A lepkék úgy emelkedtek fel és alá, mintha egy bonyolult kotta hangjegyei lennének. Tanulmányozta a méhecskéket, akik szorgalmasan gyűjtögettek a vadvirágok szédítő illatában úszó tavaszi réten. Délben hanyatt feküdt a fűben, jóízűen elrágcsálta a zsákjába rejtett, szárított almaszirmokat, és sokáig nézte az elvonuló felhőket. Nem volt kedve hazamenni még. Egy legyekre vadászó fecskepár után indult, s mire észbekapott, a táj ijesztően megváltozott körülötte.

„Hopszli! Eltévedtem! Pedig a papa megmondta, hogy mindig tartsam észben a hazavezető utat. A térkép biztosan segít!" - reménykedett Trudi. Beletúrt a zsákocskájába, de ott bizony nem volt semmiféle térkép. „Jaj, a manóba! Otthon felejtettem! Most aztán mihez kezdjek?"

Bizonytalanul lépkedett tovább. Körös-körül hatalmas, piros tetős házakat pillantott meg. Arra gondolt, hogy ezek az épületek hasonlítanak az otthoni kunyhókra, csak jóval nagyobbak. Fényes küllős acélkerekeken óriások gurultak el mellette. „Emberek!" - ujjongott Trudi. „Mintha a nagymama meséiben járnék!"

Elővigyázatosan félreugrott a gyalogútról, és leült az árokpartra. Olyan magasra nőtt ott a fű, hogy vörös hajának csak a legteteje látszott ki belőle. Ámulattal nézegette a tornácos házakat, a loncsos pulikutyákat, a poros úton focizó fiúkat, és a sátortetők gerincén turbékoló galambokat. Egy darabig észre sem vette, hogy az árok túlsó partján valaki más is lehuppant a fűbe.

Flórián nem sietett hazafelé. Olyan szépen sütött a nap! Úgy döntött, hogy üldögél egy kicsit kedvenc helyén, az árokparton. Maga mellé dobta az iskolatáskát, és a sapkát, amit nagymamája reggel gondosan a fejébe húzott. Habár tavasz volt, a hajnalok hűvösében jól jött a meleg fejfedő. A nagymama legalábbis ezt mondogatta. A kisfiú egy darabig bambán bámészkodott. Végül tekintete megakadt egy piros folton az árok túlsó felén.
- Mi a manó?! - csodálkozott Flóri.

Trudi felpattant, és észrevette a fiút, aki őt figyelte. Eszeveszetten rohanni kezdett. Annyira megijedt, hogy még a zsákjáról is megfeledkezett. Flóri nevetve utána kiabált.
- Hová szaladsz, kis manó? Nem akarlak bántani. Hahó! Gyere vissza! Itt maradt a zsákod!

A kaproncás megtorpant, és nagy diószemével riadtan pislogott a fiúra. Flóri a mutatóujján himbálta a zsákocskát, és biztatóan mosolygott. Trudi bizalmatlanul fürkészte az arcát.
- Nem akarsz ketrecbe zárni?!
Flóri nevetve rázta a fejét. Trudi visszaoldalgott, és leült vele szemben.
- Engedd meg, hogy bemutatkozzam! - köszönt Flóri illedelmesen. - Flóriánnak hívnak, és ebben a faluban lakom.
- Én Trudi vagyok. Kaproncás manó. Örvendek! - suttogta.
- Bevallom, soha nem hallottam még kaproncás manókról. Ha nem sietsz, mesélhetnél róluk egy kicsit!

Trudinak több se kellett. Megjött a hangja, és onnantól fogva be se állt a szája. Mulatságosnál is mulatságosabb történeteket adott elő a kaproncások viselt dolgairól. Mesélt a családjáról is. A nagymamáról, aki isteni almás süteményeket csinál, és a nagypapáról, aki Kapronca-szerte híres bodobács idomár. Flóri ámulattal hallgatta. Ő is szerette hajlós fűvel terelgetni ezeket a piros hátú bogarakat, de az meg sem fordult a fejében, hogy mutatványt is be lehet tanítani nekik.

Trudi hirtelen felugrott.
- Haza kell mennem! A nagymama már biztosan vár. Meg a nap is lemenőben van, kezd hűvös lenni. Tudod, a manók füle nagyon fázós.
- Értem! - válaszolt Flóri. - Hát akkor induljunk! Örülök, hogy találkoztunk.
- Én is örülök! Hú! Ha én otthon elmesélem, hogy igazi emberpalántával beszélgettem, hát...
Trudi arca hirtelen elkomorult.
- Mi a baj?
- Úgy keveredtem a faludba, hogy eltévedtem. Ráadásul térképet se hoztam magammal. Fogalmam sincs, hogy jutok haza. Pedig már nagyon fázik a fülem, és a sapkámat meg... otthonfelejtettem.

Flóri komoly arccal gondolkodott.
- Merre van az a híres Kapronca? - kérdezte.
- A szőlőmágocsi réteken túl.
- Azt én is tudom, merre van. Elviszlek oda. Biciklivel megyünk, jó?
- Az acélkerekes küllőssel? - lelkesedett Trudi.

Flóri a járgányért szaladt, amit a közeli fűzfa mellé támasztott le. Bakot tartott a manónak, aki fürgén felkapaszkodott a biciklikosárba.
- Nem szeretném, ha fázna a füled! - szólt Flóri, és kötött sapkáját Trudi fejébe nyomta.
A sityak akkora volt, hogy a manó eltűnt alatta, de a fiú egy madzaggal (az ugyanis mindig volt nála) körbekötötte a fején.
- Így ni! Most már nem fog fázni.

Karolina az utca túlsó oldaláról figyelte az osztálytársát.
- Milyen helyes kis babád van! - kiabált át fülig érő szájjal.
Flóri nem vette fel a gúnyolódást. Felkapott a biciklire, és meg sem állt a szőlőmágocsi rétekig.

- Ez az! Most már emlékszem. Ez az a hely! Itt játszottak a pillangók.
Trudi bánatosan nézett új barátjára.
- Köszönöm, amit értem tettél. Mennem kell. Kérlek, indulj te is, nem mutathatom meg senki emberfiának, hogy hol van a titkos Kaproncai Átjáró.
- Látlak még? - kérdezte Flóri halkan.
- Szívesen meglátogatlak, ha szeretnéd! - válaszolt a kaproncás.
- Hát persze! De még mennyire! Csak aztán ki ne menjen a fejedből! - mondta a kisfiú szomorkás félmosollyal, és búcsút intett.

Flóri felpattant a biciklijére, és hazatekert. A nagymama már a küszöbön várta.
- Merre jártál, te világcsavargó? Kihűl a vacsora. És a sapkád? Hol a sapkád, Flórikám?
- Hajjaj! - válaszolt mosolyogva Flóri. - Elvitte a manó!
- Szemtelen unoka! - csattant fel a mama, de a szemében huncut mosoly bujkált. - Hát, ha a manó vitte el, remélem, vissza is hozza!
- Visszahozza, nagymama! Megígérte! Remélem, hogy nem felejti el...