Mesemalom

Tóbiás, az öreg vetési varjú károgva rótta az utcákat fényes, fekete kabátjában, amikor a patak partján belebotlott a fiatal gerlefiúba. A gerle sötétszürke sálját hanyagul a nyaka köré tekerte, és a pocsolya vékony jegét kopogtatta.
- Karácsony! - állt meg mellette a varjú. - Kár! Ugyan, miért vannak úgy oda ettől az emberek? Mit gondolsz, barátom? Ugyanolyan este ez is, mint a többi. Ők meg napok óta fel-alá futkosnak, fenyőfákat és súlyos táskákat cipelnek. Lihegnek, de nem állnak meg.
A gerle félig leeresztett szemhéjjal, élvezettel, de óvatosan kortyolt néhányat a jeges vízből. Csak ezután fordult a varjú felé.
- Nahát, Tóbiás! Miért károgsz ilyen keserűen? Talán nem találsz élelmet? A Karácsony nagyon szép ünnep! Az imént, amikor a patak túlsó partján repültem, benéztem néhány ablakon. Gyönyörű fenyőfák állnak benn a szobákban, ágaik tele csillogó díszekkel. Olyan pompásak, el sem hiszem, ha nem a saját szememmel látom!
Tóbiás a fejét rázta.
- Ugyan már! Mi a szép abban, hogy a fenyőfák a szobák közepén nőnek? Nevetséges vagy, Armand!
- Te vagy nevetséges! - csattant fel a gerle. - De az a szerencséd, hogy ma semmi kedvem veszekedni. Nem szokás az ilyesmi Karácsonykor. Egyébként pedig mennem kell. Aranyágat viszek a kicsikéimnek, azzal bélelem ki a fészkünket az ünnepre! Gyönyörű ajándék lesz! - csillogott Armand gyöngyszeme.
- Honnan veszed azt az aranyágat?- kérdezte.
- Az aranyvessző bokor megígérte, hogy nekem ajándékozza az egyik ágacskáját! - felelte vidáman Armand. - Biztosra veszem, hogy másoknak is ad. Mindenkinek, aki jó szívvel van iránta.
Armand felemelte a szárnyait, és nekirugaszkodott.
- Isten veled Tóbiás! Boldog Karácsonyt!
A varjú fényes fekete fejét oldalra biccentette. Hosszan nézett a kecses szárnycsapásokkal távolodó gerle után.
- Aranyág! - dohogott Tóbiás. - Milyen felesleges cicoma! Nem mondom, ha akadna ennivaló a fagyos estéken, jól esne az üres begynek. Már egy hete nem lelek magokra, csak a hó, a rideg fagy mindenhol! Nem igaz, kis cinege?
Tóbiás a széncinegéhez fordult, aki az aranyvessző bokor karcsú ágán tisztogatta apró csőrét.
- Undok dolog a Karácsony, ugye, Dolmányka?
A cinege csőre tátva maradt.
- Ugyan már, Tóbiás! Hogy mondhatsz ilyet? Hiszen a Karácsony a legszebb ünnep! Az imént repültem el a kedvenc házam ablaka előtt. Ragyogtak benn a fények, a fenyőfa alja telis tele volt ajándékokkal. A gyerekek ujjongtak. Kisautó, hajas baba, társasjáték, ki tudja még, mi minden. És az az asztal! Roskadozott a finomságok alatt.
Tóbiás közbevágott.
- Ugyan! Az emberek csakis magukra gondolnak. Ők odabenn dőzsölnek, míg mi éhezünk. Mondd, Mimi, mi szeretnivaló van a Karácsonyban?
A cinke megrázta a fejét.
- Minden! Én ma új cinkegolyókat kaptam, ráadásul a kedvenc fajtámból! Sajnálom, igazán sajnálom, hogy neked ilyen rossz kedved van. Ne haragudj, Tóbiás, de mennem kell. Már vár a család. Remélem, téged is vár valaki! - csipogta vidáman.
Mimi fürgén felfelé ugrált a bokor ágai között, és kisvártatva elrepült. Tóbiás szomorúan nézte röptét.
- Menj csak! Mulass jól! - kiáltott utána, de Mimi már nem hallotta a hangját.
Tóbiás körülnézett. Lassan sötétedni kezdett az utcán, s mintha a fénnyel együtt az emberek is eltűntek volna. A parkoló autókat puha hótakaró borította, a keskeny utcát átszelő keréknyomok alig látszottak már a sűrűsödő hóesésben. Tóbiás a járdán topogott. Lábujjai, akár három gyufaszál, sormintákat rajzoltak a hóba.
- Fehér Karácsony! Fekete varjú! Kár! - kiáltotta szomorúan, de maga sem értette, miért. Hangját elnyelte a hótakaró.
Az utca utolsó épületéhez ért. Ahhoz a házhoz, melynek ablakában nem villogtak színes égők, kerítését nem fedték égősorok. Még kocsinyom sem zavarta meg a ház előtti szűzhó fátylát. Tóbiás kíváncsisága legyőzte a félénkségét. A házikó ablakpárkányára reppent. Óvatosan közelebb lépett a hideg üveghez.
A szobában csupán egyetlen szál gyertya égett. Igaz, gyönyörű, hófehér gyertya. Fénye megvilágította az ablakot.
- Nicsak! Egy öreg bácsi! Milyen egyedül van! Kár! - kiáltotta Tóbiás. - Karácsonykor az embereknek nem szabad egyedül lenniük!
Tóbiás hangos szárnycsapásokkal a magasba emelkedett, és zavarodottan néhány kört írt le a környező házak felett. Maga sem értette, mi vonzza ahhoz az ablakhoz, de újra arra vette az irányt, ahol az öreg lekott. Amikor leszállt a peremre, az ablak már sötét volt.
- Az imént még nem volt itt semmi... - tátotta el a csőrét. - Nahát! Valódi dióbél!
A bácsi első útja másnap reggel az ablakhoz vezetett. Izgatottan forgolódott egész éjjel. Vajon megtalálta-e a szegény, magányos varjú az eleséget?
Kitárta az ablakot, és elmosolyodott. A dió eltűnt, ám az ablakpárkány mégsem volt üres. Gyönyörű aranyvessző ágat csillogtattak meg a téli nap sugarai. Körülötte a vékony hótakarót három gyufaszál sormintája díszítette.