Mesemalom

Egyszer volt, hol nem volt, a Bosnyák téren is túl, a Kerékgyártó utcában, volt egy hatalmas íróasztal, és annak egy óriási fiókja. Nem is fiók volt ez, hanem sötét börtön, ahova a fény csak a szúette oldallapok aprócska résein keresztül hatolt be. Néha a titokzatos fogda teteje megnyílt, de éppen csak annyi időre, amíg a szigorú börtönőr az új papírlapokat belepottyantotta.

- Odanézz, Bori! - kiáltott barátjának Samu, a szelíd és jól táplált sárkányfiú. - Újabb mese érkezett!

Bori kedves arcára rátelepedett a bosszúság, amikor a kéz gyorsan visszatolta a fiókot az asztal alá.
- Igen! Újabb foglyok! - dohogott. - Micsoda alak ez az író! A többi mesehősével együtt még engem, a saját lányát is képes bezárni a fiókjába!

Samu érdeklődve felhajtotta az új mese fedőlapját, de ijedtében hirtelen vissza is csukta.
- Se Sárkányföldön, se Zuglóban nem láttam még ilyen különös lényeket!

Bori a füzet mellé settenkedett, és óvatosan ő is megemelte a takarólapot. Kíváncsian kandikált ki alóla egy színes ruhás, nagy fülű, gülüszemű sejemanó, aki hóna alatt egy darab gomolyát szorongatott.
- Gyertek ki! - súgta a többieknek. - Nem vagyunk egyedül!

Bori és Samu tátott szájjal figyelte a kikászálódó vízparti lényeket, a lapokat lebegtető szellőfiúkat, és a gyönyörű királynőt, akinek olyan hosszú volt a hajfonata, hogy könyvjelzőként akadt be az oldalak közé.

- Szervusztok! - köszönt a szépséges hölgy. - Híria vagyok, Kalandria királynője. Ő itt a fiam, Aldin.

Samu is bemutatkozott, majd szórakozottan megvakarta takaros, piros taréjos fejebúbját.
- Soha nem hallottam még Kalandriáról, és soha nem láttam még hozzátok hasonló, különös lényeket. Á! Tudom már! Biztosan most pattantatok ki az író fejéből!
- Kikérem magamnak! A királynőknek nincs ilyen szokása... De hagyjuk ezt a témát! Inkább azt mondjátok meg, hogy miért van itt ilyen sötét.

Bori kopottas tornacipőjével mérgesen toppantott.
- Mert ez egy börtön, és az író nem hajlandó kiengedni innen minket. Egyre csak gyűlünk, gyűlünk! Sárkányok, repülő papucsok, satrapák meg mindenféle.... vicik-vacak elhagyott tárgyak.
- Hümm...khmm... Lennél szíves talán engem is megemlíteni?!

A hang tulajdonosa, egy rendezetlen öltözékű, kócos, koronás fő kényeskedve és sértődötten lépett a királynő elé.
- Mondán vagyok, Glejmin uralkodója! Hódolatom a hölgynek és az ifjú hercegnek.

Ahogy megpenderült, kockás zakója szinte úszott a levegőben. Éles hangon rárivallt Borira.
- Ha még egyszer levicik-vacakozod az alattvalóimat, börtönbe záratlak téged és a bűzölgő sárkánybarátodat!

Bori felnevetett.
- Talán kiment a fejedből, hogy mindnyájan börtönben ülünk?! Te és az életre keltett, drágalátos, elveszett tárgyaid sem vagytok kivételek! Az író senkit nem akar innen kiengedni!

A szópárbaj hirtelen abbamaradt. Valaki sírva fakadt.

- Kisfiam! Aldin! Miért sírsz? - kiáltott Híria, és ölébe kapta fiacskáját, akinek smaragdzöld szeméből csak úgy potyogtak a könnyek.
- Hooo-gyne sírnék...- zokogta a fiú. - Ma van a kilencedik születésnapom, és ünneplés helyett börtönben töltöm!

Híria megsimogatta Aldin éjfekete hajfürtjeit, és fejét az ölébe vonta.
- Bele kell törődnünk, kisfiam! Talán... talán az író egyszer majd meggondolja magát...

- Arra várhatunk! Fiúk, ki kell jutnunk innen valahogy!

Mindenki tátott szájjal nézte, ahogy a fiók jobb hátsó sarka hirtelen megelevenedik, és száz izgő-mozgó, neveletlen nyúl, egy mindenre képes, tarka bundás banda ugrik elő.

- Rágás! - kiáltotta a Kettes rajtszámot viselő nyuszi, és jó példával elöl járva, éles fogaival hangosan rágni kezdte a fiók hátsófalát.

A sírás azon nyomban abbamaradt. Aldin tapsikolt.
- Ez csodás! A rendetlen nyulak kiszabadítanak minket!

A nyulak Samut az oldalfal elé kormányozták. Ő volt a minta a lyukhoz. A legnagyobb fogoly. Ha ő kifér, hát kifér rajta bárki! Szaporán körberágták, és hipp-hopp, mindenki kimászott az íróasztalra. Legelöl persze a nyulak, akik diadalmas mosollyal ugrottak a magasba.

- Nincs ebben a lakásban senki! - kiáltotta a Nyolcvanhetes nyúl. - Szabad a pálya!

Híria hirtelen csendet intett, mire mindenki elhallgatott. Legnagyobb ámulatára az íróasztal tetején, tündérlepellel letakarva állt Aldin születésnapi meglepetése. A meglepetés, amire Híria már olyan régen készült.

A királynő ünnepélyesen megfogta Aldin kezét. Intésére lehullott a lepel a titokzatos ajándékról. Mindenki hátrahőkölt, amikor meglátta az apró gyémántszilánkoktól csillogó, hófehér malmot, melynek szélkerekein a vitorlásvászon a szivárvány valamennyi színében pompázott.

Aldin le sem tudta venni tekintetét a csodálatos születésnapi meglepetésről.
- Gyertek, gyertek ide mind! Érzem, tudom, hogy csak be kell indítanunk ezt a malmot, és senki nem zárhat be minket többé!
- Ki tud itt varázsolni? - bődült fel Samu. - Nincs búzánk! Csak a varázslat segíthet...

A nyulak sorfala mögül egy törékeny, piros ruhás tündérlány, Amarillisz lépett előre.
- Én ismerek egy varázslatot, ami az őrlőmalmot beindítja - mondta halkan.
- Aztán miféle varázslat lenne az? - kérdezte Samu.
- Mesevarázslat! Csak menjetek be mindnyájan a malomba!

Nagy volt a kavarodás, de csodák csodájára mindenki kényelmesen befért. Királylányok, sellők, manók, elveszett tárgyak és rendetlen nyulak... Még szegény óceánjárónak is maradt éppen elég hely.

Amarillisz a küszöbre ült, és így suttogott:
- Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy mesemalom...

A malom azonnal dolgozni kezdett. Az őrlőkövek megcsikordultak, és halk morajlással azóta is őrölnek. A malom egyik mesét a másik után ontja. Senki nem tudja már megállítani a szivárványszín vitorlák szélsebes szárnyalását. Még maga az író sem. Bár, ki tudja... Talán nem is akarja.