Mesemalom

Zsombi, a csíkos kismalac reszketve kuporgott testvérkéi közt.
- Anya! Ujujujujujj! Fázom anyucikám! - bökdöste meg édesanyja lecsüngő pocakját.
- Nahát, kisfiam! - röffentett rá vaddisznó mama. - Nem vagy ezzel egyedül. Bújj hozzá Tódorkához, akkor biztos nem fogsz megfagyni!
De Zsombi nem hagyta annyiban.
- Tódorka is fázik! - felelte. - Két hideg kismalac nem csinál tavaszt. Ezt te szoktad mondani, anyuci. Ujj! Ujujjj! Inkább mesélj a tavaszról! Az majd átmelegít.
A koca gondterhelten röffentett. Nagyon elhúzódik idén a tél, gondolta, nem tesz jót a kicsikéknek. Vajon miért késlekedik Tavasztündér? Nagyon sóhajtott. Egy kis mesétől még senkinek nem esett baja. A hat kismalac elcsendesedett. Még Zsombi is abbahagyta a mocorgást. Mindenki a mesét várta.
- Meséltem már nektek Tavasztündérről?
- Nem! - kiáltotta Zsombi - De ujj, ujj, ujj, az nagyon jó lenne!
Vaddisznó mama szomorúan végignézett a hófehér hegyoldalon, és komoran bólintott.
- Tavasztündér csodálatos lény, kicsikéim! Az a szokása, hogy amikor az állatok már elviselhetetlennek tartják a hideget, belebújik a bársonytopánkájába, a nyakába vastag sálat köt, felveszi a legszebb ruháját, és elindul.
- Milyen az a ruha? - vágott közbe Zsombi, és nagy szempillája álmodozva rebbent meg.
- Olyan... virágos! - nyögte koca mama. - És hát... új. Na meg... ujjatlan!
- Ujj, ujj, ujj! - sivítozott Zsombi. - Kár, hogy nincs ujja! Nem fázik a karja abban a nagy hidegben?
- Nem! - felelte határozottan vaddisznó mama. - Tavasztündér hozza a meleget, így hát ő maga sem fázik.
- Mennyi meleget hoz? - vágott közbe újra Zsombi. - Eleget?
Koca mama szeme szikrázott.
- Te kérdezel, vagy én mesélek? - húzta össze szigorúan az orra redőit.
- Bocsánat, mama! - szipogott Zsombi. - Megígérem, hogy csendben maradok!
Vaddisznó mama meleg lehelettel borította be a fiacskáit, és újra belevágott.
- Tavasztündér nem csak gyönyörű, de igazán gyorsan fut a bársonycipőjében. Amerre jár, a völgyeket és a domboldalakat virággal szórja tele, felébreszti a madarakat, felrázza az alvó lombokat. Olyan szép az a cipő, hogy a fűmagok sebtében csírázni kezdenek, csak hogy láthassák Tavasztündért, de legalább a lába nyomát.
- Ó - kiáltotta Zsombi, aki már rég megfeledkezett a mamának tett némasági fogadalmáról. - És mivel lehetne idecsalni Tavasztündért?
Koca mama elgondolkodott.
- Csakis azzal, ha a kismalacok rendesen esznek, és ha fáznak, akkor szépen összebújnak.
- Ez könnyű! - ujjongott Zsombi. - Gyere, Tódor! Szólj a többieknek is! Uzsonnázzunk.
Az éhes kismalacok boldogan szívták magukba az anyatejet. Kocamama becsukta barna szemét, és boldogan átadta magát gyermekei táplálásának. Talán el is szunyókált. Mert amikor felébredt, s vele együtt felébredt a hat csíkos kismalac is, egyszerre csak meleg napsugár simogatta meg a hátát. Körülnézett. A hegyoldalon csillogva olvadni kezdett a hó, a fák ágairól csipp-csöpp, vízcseppek potyogtak alá.
- Anyucííí! Anyucííí! - kiáltotta Zsombi. - Itt járt Tavasztündér!
- Honnan tudod? Hisz még süldő malac se vagy!
Zsombi felugrott egy farönkre.
- Ott! - kiáltotta. - Látjátok? Ahol besüpped a hó, ott van Tavasztündér bársonycipőjének a nyoma. És az ott micsoda? - bámulta Zsombi a besüppedt havat. - Fehér, de nem hó! És zöld levele van! Anyucííí! Mi az?
A kismalacok, még koca mama is Zsombi köré gyűltek. Elbűvölve bámulták a hó alól kikandikáló fehér szirmokat, és a lándzsás zöld levelet.
- Igazad van, Zsombikám! - bökte meg szeretettel Koca mama legkisebb malackája hátát. - Tavasztündér a hegyoldalon járt. Látjátok? Ajándékot hagyott nekünk!