Mesemalom

Az apró széncinege búsan kémlelte a mezőt. Régi barátai, a hajlós fűszálak ellenségesen meresztették felé fehér dárdáikat. December volt, a hideg meghódította már a tájat, s most diadalmasan nézett körül a fehér csatatéren.
Sapka a mamájára gondolt, akit mindenki csak Széni néninek hívott. De a mama ezen a télen már nem lehetett vele, a család szétrebbent. A kis széncinege begye összeszorult. Nemrég még ez a mező bőségesen ellátta táplálékkal, dúskált a finom kukacokban, magokban, a fák édes terméseiben. De most hideg volt, fagy vette körül, sehol nem akadt eleség.
Talán Samu, a hörcsögfiú, ad majd nekem néhány szem magocskát, örült meg a gondolatnak. Ő olyan szorgalmasan gyűjtögetett a télre. Sapka mindig kinevette ezért, sárga hasa csak úgy rázkódott a nevetéstől, amikor Samu nem válaszolt a kérdésére, mert tele volt a pofája a közeli búzamezőről zsákmányolt magokkal.
Nagy lendületet vett, s elhagyta az akácfát, mely a hűvös odút, Sapka otthonát rejtette. Jól tudta, a mező melyik sarkában van a kotorék, amit Samu készített. Már rég nem látta a hörcsögöt, de bízott benne, hogy otthon találja. Megállt a lyuk szélénél, és bekiabált.
- Samu! Én vagyok az, Sapka!
Az üregből nem érkezett válasz, pedig Sapka igencsak hangosan csivitelt. Elhatározta, hogy még jobban kiengedi hangját, nem hagyja annyiban.
- Samuuuu! - sivította. - Gyere ki!
Mocorgás támadt, s hamarosan egy mogorva, sárga foltokkal tarkított fej jelent meg az üreg pereménél. Samu apró, fekete gyöngyszeme álmosan fürkészte a látogatót.
- Mit akarsz itt ilyenkor, Sapka? - kérdezte mérgesen. - Megzavarod a téli álmomat!
- Éhes vagyok! - ismerte be szelíden a széncinege. - Arra gondoltam, hogy talán tudnál nélkülözni egy kis csemegét. Üres a begyem, napok óta semmit nem találok, mindent beborít a zúzmara.
Samu mérge enyhülni látszott. Szó nélkül eltűnt a jobb oldali járatában, s jó adag magocskával tért vissza.
- Tessék! - szórta le Sapka elé. - Ez egy darabig elég lesz neked. De arra kérlek, ne háborgasd újra a téli álmom.
- Rendben! - felelte Sapka, s sárgászöld szárnyával hálásan integetett a hörcsögfiúnak. - Köszönöm, amit értem tettél, ígérem, nem foglak újra zavarni.
Sapka igencsak jól lakott, de az érzés nem tartott sokáig. Hamarosan újra mardosni kezdte a begyében megbújó üresség. Honnan szerezhetnék ennivalót, gondolta, vajon honnan? Kétségbeesetten nézett körül a mezőn, melyet immáron vékony, fehér hótakaró borított be.
- Cibóka! - kiáltott fel. - Ez az! A mókuslánynak biztosan van egy kis elemózsiája.
Felröppent, és a mező mellett meghúzódó erdősáv legnagyobb fenyőfája felé vette az irányt, ami a mókus odúját rejtette. A fa tűlevelei óvatosan tartották a fehér takarót. Az odú csendes volt. Sapka egy ideig hallgatózott, de odabenn semmi nem moccant.
- Cibóka! - csiripelte. - Gyere ki, Cibóka, én vagyok az, Sapka!
Egy torzonborz mókusfej jelent meg az odú bejáratánál.
- Sapka! - ásított a mókuslány. - Mit keresel te itt?
- Éhes vagyok! - vágta rá a széncinege. - Üres a begyem, és a hóban nem találok betevő falatot.
- Látod! - nézett rá Cibóka. - Én mondtam, hogy tegyél félre valamit télire. Neked is van odúd, belefért volna rengeteg magocska.
- Tudom, tudom! - felelte a cinege. - De amit találtam, gyorsan meg is ettem. Nem gondoltam a téllel.
- Jól van, adok neked enni! - felelte Cibóka. - Idén bő terméssel ajándékoztak meg a kedvenc mogyoróbokraim.
Cibóka elfordult, az odúja mélyére kotort, vörös farkának hosszú szálai az odú peremét seperték.
- Tessék! - fordult újra a széncinege felé. - Itt egy marék mogyoró. Leszórom a fa elé, csipegess belőle, amikor kedved tartja. Hanem arra kérlek, hogy most már ne zavarj! Hamarosan itt a Karácsony, én olyankor bevackolom magam az odúm mélyére.
- Köszönöm! - csiripelte hálásan Sapka. - Ígérem, nem háborgatlak többé!
Cibóka megigazgatta füle szőrpamacsát, és elgondolkodott.
- Ha újra éhes leszel, repülj túl az erdősávon, a házak felé. Talán akad ott valami egy széncinegének! - mondta vidáman, és búcsút intett.
Sapka minden nap rájárt az öreg fenyő alatti mogyoróra, de sajnos, Cibóka ajándéka gyorsan elfogyott. A mezőt vastag hótakaró borította be, s csak az öreg varjak károgása törte meg a fehér csendet. Sapka újra éhes volt. Kétségbeesetten keringett a fák és a bokrok körül, de sehol nem lelt eleségre. Összeszedem a bátorságom, sóhajtott fel, s elrepülök a házak felé, ahogy Cibóka tanácsolta.
Így is tett. Szárnyra kapott, s elindult a falu felé, ahol Széni nénivel sosem jártak. Sapka ámulva nézte a fényfüzérekkel díszített házikókat. Micsoda pompa, gondolta, s a legapróbb ház felé vette az irányt, aminek zöld kerítése hívogatóan barátságos volt. Kíváncsian az ablakpárkányra repült. Ügyesen megkapaszkodott a havas párkányon, és belesett az ablakon. A csőrét eltátotta. Odabenn egy kis fenyőfa állt, rajta fényes díszek, masnik. A fát emberek vették körbe, s fényes burkolatba öltöztetett dobozokat nyújtottak át egymásnak.
- Ez az! - csipogta izgatottan. - Biztosan ez az, amiről a mama mesélt. A csodás ünnep, a szeretet ünnepe!
Mimi felkapta a fejét, és az ablakra bámult.
- Nagymama! Nézd! Az ablakpárkányra repült egy apró madár.
- Biztosan nagyon éhes! - mosolygott a nagymama. - Mit szólnátok, ha ennek a kis széncinegének is bearanyoznánk az ünnepet? Mimi, gyere, nézd meg, mi lapul ebben a dobozban!
Mimi izgatottan tépte szét a csomagolópapírt. A dobozban egy aprócska házat talált, aminek nem volt oldala, és a tetejét vékony nádszálak fedték.
- Nahát! Egy madáretető! Köszönöm, nagymama! - ölelte át Mimi a nagymama derekát.
Sapka ijedten nézte, ahogy a bennlakók hirtelen szaladgálni kezdenek, majd valamit magukra húznak, és kilépnek a házból. El kellene repülni, dübörgött hangosan a szíve, szárnyra kellene kapni. De a teste nem reagált. Összekuporodva nézte, ahogy az emberek csöndesen egy aprócska házikót tesznek fel a kerítés tetejére, s utána beszaladnak a házba.
Sapka végre összeszedte minden erejét. El innen, el, mondogatta, veszélyes hely. Végre szárnyra kapott. Ám a kíváncsiság nem hagyta nyugodni. Mi lehet az a kis ház, amit az emberek ide tettek, motoszkált fejében a gondolat. Most nincs veszély, nincs kinn ember, meg kellene néznem! Hirtelen irányt váltott, s a házikóhoz repült. Óvatosan bepillantott a tetőcske alá.
- Eleség! - ujjongta. - Mennyi eleség! Ez elég lenne nekem egész télre!
Óvatosan körülnézett, s beugrott a madáretetőbe. Boldogan csipegette az olajos fekete napraforgómagokat.
Odabenn az olajkályhában pattogott a tűz, az asztalon illatoztak a finom fogások, de Mimit most se az étel, se a gyönyörű, új babája nem érdekelte. Orrát a hideg ablaküvegnek szorította, és mosolyogva nézte a csipegető széncinegét.
- Áldott karácsonyt, kismadár! - suttogta, s boldog sóhaja párával vonta be a hideg ablaküveget.