Mesemalom

A december jeges széllel köszöntött be. A dermesztő hideg elöl az emberek a fűtött lakásba, a kutyák, ha megtehették, házaik oltalmába húzódtak be.
Haver, a loncsos puli, izgatottan járkált fel és alá a zsebkendőnyi kertben. Vastag bundájának hála, meg sem kottyant neki a hideg. Egy fekete varjú a kert előtti járdán akarta széttörni a diót, amit egy dolmányos elöl orozott el. A villanyvezetékbe kapaszkodott erős lábával, hogy megkeresse az egyensúlyt a dobáshoz. Haver felvonyított. Talán a szél, talán a kutya hirtelen acsarkodása, de szegény madár alaposan elvétette az irányt, és a dió egy kíváncsiskodó szarka fején koppant.
- Mi-cso-da madárribillió! - vakkantott Haver és szénszeme csillogott. Büszkén rázta meg a bundáját. A madarak tőle ijedtek meg, ehhez kétség sem férhetett.
Nemcsak a madarakat ugatta meg. Dühösen morgott, ha járókelők verték fel az utca csendjét, és bőszen csaholt, ha ismeretlen kutyák vonultak el a kovácsoltvas kerítés túloldalán.
- Bezzeg ti sétálgattok! Bezzeg ti körbeszagoljátok a környék fáit! - dohogott.

A kétsaroknyira lakó németjuhász kan sosem mulasztotta el, hogy borsot törjön Haver orra alá. Minden alkalommal körbepisilte a kapu előtt árválkodó akácfát, amikor arra sétált a gazdájával. Délutánonként vonultak el a ház előtt Bertus néni viccesre nyírott pudlijai, és rendszeresen bevigyorgott Pocok is, Endre bácsi elkényeztetett, rozsdafoltos keverékkutyája.

Egy sovány, vöröses bundájú eb is rendszeresen arra kódorgott. Haver sosem látott embert a közelében. Fizimiskája vizslára emlékeztetett, csak a mancsa volt vaskosabb, és a szőre kicsikét hosszabb. Az összetapadt szőrszálak láttán Havernek az az érzése támadt, hogy elázott, és nem képes megszáradni. Mintha sohasem sütne rá a nap.

Ez a kutya messze elkerülte Haver felségterületét. Sántikálva poroszkált a keskeny aszfaltút mellett, és az autókat leste. Mintha valamire, vagy valakire várna. Egy pillanatra Haverre bámult, azután gyorsan lesütötte a szemét, s ment tovább, a hulladékgyűjtők irányába. Biztosan ennivalót keres „Nevenincs", a környék egyetlen kóbor kutyája, gondolta Haver.

Aliz néni már nem sétáltatta Havert. Nehezére esett a mozgás, annak is örült, ha baj nélkül megjárta az utat a sarki bolt és a ház között. Itt szerzett be mindent, amire szüksége volt. Berci, az unokája egy héten egyszer úgyis megpakolta az éléskamráját.

- Jaj, fiam! Ne vásárolj nekem ennyi mindent! Inkább ne hozz semmit, csak üljünk le egy kicsit! Főzök neked egy citromos teát! - mondogatta neki Aliz néni.
Berci gondterhelten ingatta a fejét.
- Nagyikám! Sietnem kell. Vár a főnök, a gyerekeket még edzésre, meg különórára kell vinnem. Tudod jól, minek magyarázzam! Inkább azt mondd meg, hogy mit szeretnél Karácsonyra!
Aliz néni a fejét ingatta.
- Ne verd költségekbe magad, kisunokám. Nincs nekem szükségem semmire. Hanem Haver! Hiába mondom a boltosnak, nem hozat velős csontot. Tudod, az a kedvence, és mióta nem járok el itthonról, nem jut hozzá szegényke...
- Te csak arra a loncsos kutyára gondolsz! Minek ennek velős csont?! Nézd meg! Foga is alig van. Még jó, hogy meg tudja rágni a konzervhúst.

Aliz néni homlokán összefutottak a ráncok. Vékony alakja megfeszült.
- Ne becsméreld Havert! Ő a legjobb házőrző az egész környéken.
- Ugyan, nagyika! Hozok neked egy másik kutyát. Olyat, amelyik mellett biztonságban leszel.

A néni levegő után kapkodott.
- Mit képzelsz, Bercikém?! Nekem nem kell másik kutya! Havernél nincs tökéletesebb. Hallgasd, most is milyen szépen ugat!

Berci nem vitatkozott. A nagyi még felizgatja magát. Széles mosollyal puszit nyomott a beesett arcra, és hazaindult. Haver a kijáratig kísérte.

December végén köszöntött be először a havazás abban az évben. Hangtalanul hullottak alá a hatalmas pelyhek. A környéket beborította a hó. Szenteste délutánjára minden elcsendesedett. Csak az utcai lámpák halovány fénye, és néhány sápadt fényszóró világította át a sűrű hóesést.

Berci megállította az autót a ház előtt. A kék járgány tetején vaskos, fehér takaró pihent. Panka és Bence kipattantak a gyerekülésből. A kislány piros csizmája mélyre süppedt a hóban.
- Gyertek, gyerekek! Dédike már vár! - szólt Anikó, Berci felesége.

Aliz néni boldogan puszilgatta meg őket.
- De jó, hogy megjöttetek!
- Boldog Karácsonyt, nagymama!
- Boldog Kalácsonyt, Dédi! - kiabált a pirospozsgás, szőke copfos Panka.
- Boldog Karácsonyt, gyerekek!

Dédi az ajándékot bontogatta. Berci büszke mosollyal nézte a méregdrága hátmasszírozó berendezést, amit nagyi végre kifejtett a csomagolásból.
- Három programra is képes! Látod? Itt tudod beállítani!
- Nagyszerű, Bercikém! De minek vettél ilyen drága dolgot? Igazán nem kellett volna költségekbe verned magad...

Egy darabig együtt üldögéltek. Dédi egy-egy csillagszórót nyomott Bence és Panka kezébe. Eloltották a lámpát, és a két gyerek tüzes köröket rajzolt a szoba sötétjébe.

- Mennünk kell! - ugrott fel Berci. - Apa is vár.

Panka telt ajka sírásra görbült.
- Majadjunk még!
- Nem lehet, kicsim. Indulunk!

Már a kapu előtt álltak, amikor Anikó váratlanul így szólt.
- Mondanom kell valamit Dédinek! Máris jövök!

Fekete haján csillogtak a friss hópelyhek, amikor újra belépett a szobába. Dédi kíváncsian nézett rá.
- Talán itt maradt valami? Sál? Sapka?

Anikó megrázta göndör fürtjeit, és felkacagott. Dédi jól ismerte a család gyengéit, de nem, ezúttal nem ezért jött vissza. Átnyújtott egy rózsaszín szalaggal átkötött csomagot.
- Ez itt Haver ajándéka. De csss! Berci nem tud róla! Most már tényleg mennem kell!

Aliz néni csak akkor eszmélt fel, amikor Anikó becsukta maga mögött a kertkaput.
- Haver! Ez a tied! Vajon mi van benne?

Felvette a mellénykéjét, a meleg kabátot, a bélelt csizmát, hóna alá vette a csomagot, és óvatosan kilépett a magas hóba.
- Haver! Kiskutyám! Gyere ide! Ezt te kaptad a gyerekektől.

Haver a farkát csóválva, izgatottan szagolgatta a csomagot.
- Mennyei illatok! - vakkantott.
Azzal nedves orrával, melyre néhány csintalan hópihe is rátapadt, megbökte Aliz néni kezét.
- Tessék már kibontani!

Nehezen ment a bontogatás. A rózsaszín szalagot valaki olyan gondosan összecsomózta, hogy a remegő, öreg kéz nem bírt vele.
- Várjál, kiskutyám! Beszaladok az ollóért.

Azzal becsoszogott az üveges verandára. Arra gondolt, hogy van ott valahol egy rozsdás olló. Talán a fiókban. Most jól jönne, ha megtalálná, nem kellene levetnie a csizmát, hogy bemenjen a késért.

Belekotort a fiókba, de az ollót nem találta.
- Jaj, hogy én milyen feledékeny vagyok! - csapott a homlokára. - Megvan! Az ablakpárkányra tettem.

Az ablakhoz csoszogott. Az olló a párkányon hevert. Az üveges verandáról - melynek ablakain most a dér csillagai kapaszkodtak egymásba - látni lehetett a kert nagy részét és a kerítést. Aliz néni felemelte a fejét és kinézett.

- Nini! Haver otthagyta a csomagot! Mi ütött ebbe a kutyába? Hol lehet?

Aliz néni orrát a hideg ablaküveghez szorította, hogy jobban lásson. Észrevette, hogy öreg kutyája, mint egy szobor, a kerítés mellett áll.
- Nahát! Egy kóbor eb az út túloldalán! Milyen különös... Haver nem ugatja meg, pedig hogy haragszik az idegen kutyákra.

Aliz néni fogta az ollót, és sietősen újra kiment a kertbe. Haver még mindig a kerítés mellett álldogált.
- Ezt a kutyát még az ajándék sem érdekli?! Na, várj csak!

Levágta a masnit a csomagról. A papír a hóba hullott. Egy megtermett velős csont! Valaki figyelmesen kettéfűrészelte. Aliz néni elmosolyodott. Lassan lehajolt, és a letaposott hóra tette a csont két darabját. Ezután a kapuhoz kocogott, és kinyitotta. Éppen csak résnyire. Haver mozdulatlanul figyelte, mit csinál a gazda. Aliz néni még mindig mosolygott. Visszasietett a házba, és megállt az üveges verandán. Kíváncsian várta, hogy mi történik.

Haver a csonthoz futott, majd a kapuhoz. Azután vissza a csonthoz, és újra a bejárathoz...
- Ez az kiskutyám! Tudtam én, hogy okos jószág vagy! - suttogta Aliz néni, amikor látta, hogy Haver az orrával lassan szélesre tárja a kertkaput.

A vörös bundás kutya teste megfeszült, amikor észrevette, hogy a bejárat nyitva áll. Lassan nekiindult. Reszkető lábbal lépkedett át az úton, majd a kert előtt a járdán. A kapunál megtorpant. Riadtan újra körülnézett, s végre rászánta magát, hogy belépjen az ismeretlen kertbe.

Haver a ház előtt állt, és feszülten figyelte, mit csinál a vörös kutya. Nem ugatott.

Aliz néni kezét a szívéhez szorította, amikor a két kutya végre együtt állt a velős csont mellett. Haver lehajtotta a fejét, és fekete orrával óvatosan Nevenincs elé tolta a velős csont szebbik felét.

- Hát mégis igaza van Bercikémnek! Kellett már ide egy másik kutya is! Isten hozott, Nevenincs. Boldog Karácsonyt! - nevetett Aliz néni.