Mesemalom

A tiszta vizű, északi tavak mellett éldegélt a kis lilikek egy csapata, köztük Nes, a legkisebb liba, aki azon a tavaszon utoljára bújt ki a pehelytollakkal bélelt fészekbe rakott tojásokból.

Élelem akadt bőven, a lapályok körüli legelőket elkerülték a bivalyok, és minden nehéz testű patás állat, akik letaposhatták vagy csonkig rághatták volna a füvet. Számukra túl nagy veszélyt jelentett a mocsaras terület.

Libaanyus esténként sokszor mesélt a fiatal libáknak a délvidéki tájakról, ahova a vadludak, így ők is, minden évben elhúznak. Mesélt egy távoli földről, ahol az emberek gabonaféléket termelnek, amit ősszel learatnak. Ezen a helyen, a tarlókon, a gépek által kifordított fekete rögök között mindig akad finomság a libák számára, egy-egy szem kukorica, vagy búza. Igazi csemege!

A fiatal libák fél lábon állva hallgatták libaanyus meséit a vándorlásról. Ha elálmosodtak, rózsaszín csőrüket a szárnyuk alá dugták, és gyorsan elaludtak. Libaanyus addig sugdosta a meséket, amíg az utolsó kisliba feje is bekerült a meleg szárnyacska alá.

Nes szerette magát nézegetni a Kaiho tükrében. Forgatta csinos csőrét, vizsgálgatta arany ecsettel körbefuttatott szemeit. A tollait is gondosan megigazgatta, csakúgy, mint alsóruházatát, a pihe-puha selyem pihécskéket. Ez a vízhatlan ruha megóvta a nedvességtől és a nagy hidegtől a kislibát.

Nes aznap délután is a Kaihó partján állt, játszott a tükörképével, csőre végével megkoppantotta a tó felszínét. A víz gyűrűkben futott szét a csőre körül, és ez nagyon tetszett neki. Ő szállt ma haza legelőször, a többiek még valamerre legelhettek. Unatkozott, fejét hirtelen mozdulattal kifordítva nézett a magasba. Felhő alig volt az égen, de a társainak se híre, se hamva.

Néhány pillanatig elmerengett. Ilyenkor már itthon szoktak lenni a többiek... Igaz, ő ma egyedül ment legelni, nem tudhatta, merre jár a csapat.

Fejét visszafordította, hogy folytassa kedves játékát. Ám ahogy csőrét a víznek ütötte, az valami keménybe ütközött.

Kicsi szíve hevesebben dobogott, egyre erősebben csépelte az idegen anyagot a lába körül, míg végre az engedte, hogy a libacsőr átüssön rajta.

„Itt a tél! Libaanyus erről mesélt, a jégpáncélról, ami hirtelen feszül rá a víztükörre. De hiszen ha így van, azonnal indulnunk kell! Libaanyus! Többiek! Hol vagytok?"

Nes végre kiszabadította mindkét lábát, és kilépkedett a partra. Többször hasra esett, és szétcsúszott úszóhártyás lába a jégen.

A pézsmapocok, aki csaknem befejezte téli odúja építését, aggodalmasan nézett a fiatal ludacskára.

- Mondd, te mit keresel még itt? A többiek ma szárnyra kaptak, hogy elrepüljenek délnek! Libaanyu egész nap téged keresett, felverte az egész környéket, úgy gágogott!
- Mi? Mit mondasz?! Ez nem lehet, nem indulhattak el nélkülem!
- Sajnos, kénytelenek voltak. Libaanyu nem kockáztathatta az egész csapat életét miattad! Hirtelen tört be a tél, te is láthatod, egy pillanatig sem maradhattok tovább. Libaanyu azt üzeni, hogy indulj utánuk, amint lehet!
- Induljak? Merre induljak? Fogalmam sincs, merre van az a déli táj, ahova libaanyu tart.

A pocok egyszeriben eltűnt.

- Pocok! Pocok! Hol vagy? Ne hagyj itt!

A kis pocok fázott, bebújt frissen épített, jó meleg odújába.

- Micsoda alak! - mérgelődött Nes. - Mit is várok egy pocoktól!

Az éjszaka hűvösebb volt minden eddiginél, a sarkvidék felől érkező jeges áramlatok végigsöpörték a tóvidéket. Nes egy sziklahasadék védelmébe húzódott. Fejét barna szárnya alá dugta, és nemsokára elaludt. Álmában libaanyuval és testvéreivel együtt szárnyalt egy ismeretlen, déli vidék felé.

Amint a nap kibújt, Nesnek kipattant a szeme. A fűszálakat belepte a dér, de mégis letépett néhányat, hogy ne üres beggyel induljon neki az útnak.

Nyakát magasra emelte, és néhány erőteljes csapással elrugaszkodott a földtől. A hajnali napsugarak gyengéden simogatták végig a kibontott szárnyakat. A tollak megannyi árnyalata pompázatos összhangban ragyogott az égbolton.

A fiatal lilik magasra emelkedett. Nem kellett azon gondolkodnia, merre tart, a légáramlat előresodorta, éppen arra tartott, amerre a szíve is diktálta az irányt. Szárnyát szinte alig mozgatta, úgy vitorlázott a derűs égbolton.

Kis idő múlva lenézett. Látta a tavakat, közöttük a zöld legelőket. Később egy fenyőerdő felett repült el, melynek tisztásán Pát, a róka suhant át. „Hajajj, rád is rossz idők jönnek, öreg barátom! Az utolsó lúd is elrepült a tóvidékről!" - gondolta megkönnyebbülve.

Nes hetekig csak repült, repült előre. Boldogságát hamar felváltotta a magány szomorúsága. Keveset evett. Esténként leszállt egy-egy víztükörre, hogy megpihenjen. Már ezer kilométernél is több volt a háta mögött, amikor megpillantott egy nagy tavat. Hevesen dobogott a szíve, a lemenő nap sugarainál észrevette, hogy ezen a tavon más madarak is pihennek, egészen nagy testűek, olyanok, mint ő.

A tavon rengeteg madár ringatózott, szinte eltűnt közöttük a víztükör. A kis lilik szorgalmasan úszott körbe, kétségbeesett gágogással kereste a családját. Már harmadszor kerülte meg a tavat, amikor valaki megszólította.

- Mondd, te miért nem pihensz? Miért úszol itt körbe-körbe? Figyellek már egy ideje!

Nes oldalra fordította a fejét, és alaposan megnézte az idegent. Ő is liba volt, hasonlított is az övéihez, csak talán kicsit hosszabb a nyaka, és nagyobb, mint ő.

- Üdvözöllek! - biccentette meg fejét az idegen liba. - Mona vagyok, nagy lilik.
- Engem Nesnek hívnak. A családomat keresem! Velük együtt kellene repülnöm, de sajnos, elcsavarogtam az indulás napján, és nem tudom, megtalálom-e őket valaha.

Mona felnevetett.

- Ne aggódj, mi madarak mindent megérzünk! Egészen biztosan megtalálod őket. De ez nem megy egyhamar! Előnyben vannak, s talán, mivel tapasztaltabb libák, más úton járnak, mint amelyiken te haladtál. Ha jól látom a tollaidon, idén repülsz először...

A kis lilik lehorgasztott csőrrel bólogatott.

- Hanem tudod-e, mit gondoltam ki? Az én csapatomban huszonkilenc lúd van. Ugyan nem vagy nagy lilik, de talán bírod az iramot. És persze a mi csapatunkban is vannak fiatalok. Azt mondom, gyere, tarts velünk!

Nes hálásan elfogadta Mona kedvességét, és beúszott a kötelékbe.

- Ez itt Nes! - emelte fel hangját Mona. - Befogadtam a csapatunkba. Bár ő egy kis lilik, de magányos, és nem szeretném, ha egyedül kellene megtennie a hosszú utat. Mindnyájatokat arra kérem, hogy segítsetek neki, és fogadjátok a barátságotokba. Remélem, hamar megtalálja a családját!A csapatban hangzavar támadt, volt, aki nem vette jó néven Mona nagylelkűségét.

- Miatta lassabban haladunk majd! - szólalt meg az egyik liba. - Kisebb a szárnya, mint a mienk!

A vezérlúd rosszallása jeléül csőrével megkoppantotta a gúnár fejét.

- Hogy mondhatsz ilyet, Nesztor! Azt sem tudod, milyen gyorsan repül egy kis lilik. Nem kívánok vitát nyitni a döntésemről! Nes velünk tart, és kész! És most mindenki pihenjen, holnap hosszú út áll előttünk!

Valaki finoman megrúgta Nes jobb csülkét a víz alatt.

- Rá se ránts, Nesztor mindenkivel ilyen mogorva, mióta kilőtték a nejét. Ha akarsz, lehetünk párban! Én vagyok ebben a csapatban a legkisebb. Mindig egyedül repülök a sor végén. Netta a nevem.
- Boldogan leszek a párod, Netta!

A kis lilik együtt vándorolt a nagy lilikek csapatával. Eleinte nehezére esett, hogy tartsa a sebességet, de Mona és Netta tanítgatta, és a szárnya is sokat erősödött az út alatt. Egy hét múlva már meg sem kottyant neki a tempó, amit a csapat diktált.

Netta igazán jó barát volt. Együtt jártak eleséget szerezni, és rengeteget beszélgettek a régi otthonukról. A többi nagy lilik is befogadta Nest, csak egyetlen lúd volt a csapatban, aki minden mozdulatát leste, és alig várta az alkalmat, hogy rásziszegjen. Nesztor.

Az egyik nap egy nádasokkal szegélyezett tó felett köröztek, oda szerettek volna leszállni. Nesztor kicsit elbambult, és leszakadt a többiektől. Ekkor dördült el az első puskalövés, egyenesen Nesztor füle mellett. Azután a második, majd a harmadik. A gúnár kétségbeesetten verdesett a levegőben, tudta, hogy a nádasban valaki rá vadászik.

Nes először összerezzent, menekülni akart, csak úgy, mint a többiek, de azután megmakacsolta magát, és a következő pillanatban a kétségbeesett Nesztor mellé repült.

A vadász dühödten vágta le a puskáját a zsombékra.

- A fenébe! Egy kis lilik! Szigorúan védett! Még jó, hogy észrevettem, ha eltalálom, csúnyán megbüntetnek. Nem is tudja ez a kövér gúnár, hogy mekkora szerencséje van!

Több puskalövés nem dördült. Nes visszavezette a rettegő gúnárt Mona csapatához.

A libák körbeúszták őket, Netta Nes szárnyára hajtotta a fejét. Nagyon megkönnyebbült, hogy a barátjának nem esett baja.

Az iszapos fenék átszínezte a tavat. Nesztor lehajtott fejjel nézte a sárgás víztükröt.

- Nem tudom, hogy csináltad, de köszönöm! Neked köszönhetem az életem! Én pedig olyan undok, és igazságtalan voltam veled végig az út alatt... Kérlek, bocsáss meg nekem!

Minden lúd őket nézte, még Mona is csendben volt.

- Volt idő, hogy gyűlöltelek, Nesztor, azért, ahogyan bántál velem. Legszívesebben elhagytam volna a csapatot, ha Mona és Netta nincs mellettem. De rájöttem, hogy nem rám haragszol igazán, hanem a sorsra, ami igazságtalan volt veled. Tudod, szívből megsajnáltalak... Nem tartozol hálával nekem, igazság szerint én sem tudom, mi történt, miért maradt abba a lövöldözés. Lehet, hogy csak véletlen!

Monáék mellett egy csapat bukóréce úszott el. Akaratlanul is végighallgatták a libák beszélgetését.

- Ó, már értem, miért mondják azt, hogy buta liba, háp, háp, háp! Ti még azt sem tudjátok, hogy a kis lilik védett madár?! Tilos rá lövöldözni!

A libák sértődötten felgágogtak, a récék jobbnak tartották, ha arrébb úsznak. De a vezérgácsér nem bírta megállni, és odasziszegte Nesnek.

- Mázlista!

A libák méltatlankodva kiabáltak, a tó visszhangzott a gágogástól.

Onnantól kezdve Nes köztiszteletben állt a csapatban, minden liba vele akart barátkozni. De ő továbbra is Netta mellett repült.

Hónapok óta vonultak már. Az egyik este Mona így szólt.

- Holnap leszállunk az Öreg-tónál. Ha szerencsénk van, és nem lesz túl kemény a tél arrafelé, ott maradhatunk. Nagyon sok liba tölti a telet azon a földön. Egy biztos! A környező tarlók dúskálnak a kukoricában.

Nesnek megdobbant a szíve. „A tarló! Hiszen libaanyus is valami ilyesmit emlegetett."

A libaraj napnyugtakor leszállt az Öreg-tóra. Nes csodálkozva nézte a tavat. Egyik partját ugyan erdő szegélyezte, de a másik oldalán egy városka állt, és azon a parton rengeteg ember várta-leste a vadludakat.

- Ne félj! - suttogta Mona. - Ők ártalmatlanok. Minden évben nagy itt a sokadalom, amikor megjelennek a ludak. Tudják, hogy messziről érkezünk ide. Hanem inkább menj, nézz körbe! Legalább öt kis lilik csapatot láttam, amikor leszálltunk.

Nes bólintott, és dobogó szívvel rúgta el úszóhártyás lábait. A nádas szélén egy kis lilik csapat aludt. Olyan fáradtak voltak, hogy a libarajok hangos zsivajgása ellenére is elszundítottak.

- Libaanyus! - suttogta Nes. - Ezer liba közül is felismernélek...

Libaanyus álmában is meghallotta a hangot. Hangosan felgágogott.

- Ó, istenkém, Nes! Hát te itt vagy? Tudtam, éreztem, hogy megtalálsz bennünket!

A csapat felébredt, örömükben felemelkedtek a vízből, és verdeső szárnyakkal, hangos gágogással ünnepelték elveszített testvérüket.

Abban az évben enyhe volt a tél, és az Öreg-tó mellett sok vadlúdcsapat pihent. Az emberek nem álltak már a parton, csak néhány madarász figyelte, hogy mi történik a tavon.

Egyikük ezt írta a feljegyzéseibe: „Már napok óta figyelem, azt hiszem, igazi szenzációra bukkantam! Egy kis és egy nagy lilik raj teljesen összevegyült. Együtt járnak élelemért, és napnyugtakor ők gágognak a leghangosabban. De ami a legfurcsább az egészben, hogy egy csapatban is alszanak! Szoros gyűrűben veszik körbe a legkisebb libát."