Mesemalom

Oszvald, a hóember körülnézett birodalmában. A hó vastag köntösben telepedett a kertre, Szélúrfi óvatosan hintáztatta a fák ágain lógó jégcsapokat. Az ablakokban meleg fények hirdették a közelgő Karácsonyt. Egyedül Károm, a fekete varjú járkált az udvaron. Hogy kínzó éhségéről figyelmét elvonja, pálcikaujjaival sormintát rajzolt a hóba. Az öreg tujához ért, alatta hócsipkék finom gyűrűjébe fonva különös holmi hevert.

- Nicsak! - károgott. - Nézd, Oszvald! Egy levél!

Oszvald szénszeme felcsillant.
- Csakugyan? - kérdezte. - Megmutatod?
- Gyere érte! - csúfondároskodott a varjú.

Oszvald sértődötten elhallgatott. Károm a csőrébe kapta a levelet, és engedelmesen lepottyantotta a hóember kövér hasa elé.
- Na, itt aztán tényleg fagyos a hangulat! Ne vegyél már mindent a szívedre, Oszvald! Inkább derítsük ki, miféle levél ez! Te olyan okos vagy. Biztosan olvasni is tudsz!
- Hát persze - köhintett Oszvald. - Ez természetes. De tudtommal egyáltalán nem szabad elolvasni mások levelét!
- Hm... - töprengett Károm. - És honnan lehet azt tudni, hogy ez mások levele, és nem az enyém?
- Hát a címzésből! Fordítsd meg a borítékot! A címzettet a jobb oldalra szokás írni. Nahát! Ez furcsa! Ezen a levélen nincs is címzés! Az lesz a legjobb, ha felbontod. Ki tudja... még az is lehet, hogy nekem írták!

A varjú éles karmával izgatottan tépkedte a levél csücskét, majd a lyukba akasztotta vastag csőrét, és hosszú vájatot vágott a borítékon. Kihúzta a levelet, és a hóember elé terítette a gömbölyded betűkkel teleírt papírlapot.

- Nem akarok okvetetlenkedni - köhintett a hóember -, de ha azt akarod, hogy felolvassam, légy szíves, fordítsd meg! Fejjel lefelé van...

Károm szépen körbefordult a papírral, és várakozóan nézett a hóemberre.

- Szükség lesz a szemüvegemre is! Leesett a hóba. Kérlek, keresd meg!
- Na, még ez is! - károgott a varjú. - Milyen kacifántos dolog ez az olvasás!

Csőrével körbeszántotta a hóembert, mire végre megtalálta a törött szárú szemüveget. Felrepült, és a hóember sárgarépa orrára biggyesztette az okulárét.
- Most már aztán nincs több kifogás! - koppantott a csőrével. - Olvasd!

Oszvald megköszörülte a torkát, és olvasni kezdett.

„Kedves Jézuska!

Nagyon várom már a Karácsonyt! Anya szerint ilyenkor a szívünk titkos vágya valóra válik. Félek, hogy az enyém nem fog. Pedig olyan titkos, hogy még a mamának se árultam el.

Tudod, Jézuska, anya meg nagyapa tavasszal összevesztek. Azóta nem szólnak egymáshoz, és nem jár át hozzánk a papa, pedig itt lakik három házzal arrébb. Nekem nagyon hiányzik. Mondtam is anyának, de nem akarja tudni, nem akar hallani se a papáról. Pedig szerintem neki is rossz, hogy nem beszélnek.

Anya folyton azt kérdezgeti, mit kérek a Jézuskától. Azt felelem, semmit. Akkor könnyű dolga lesz idén, neveti. Mit tegyek? Ha elmondanám a vágyam, csak mérges lenne. Azt szeretném, hogy együtt üljünk a karácsonyi asztalnál, és nagyapa meséljen nekem, ahogy régen, a nagy, öreg könyvből, aminek sárgák a lapjai és hatalmas sárkányok repülnek az oldalán, a királylányok meg olyan igazi szépek benne.

Kedves Jézuska, szerintem még Te se tudsz segíteni. A nagyapa nem gurulós autó, vagy kisvonat, hogy titokban becsempészd a karácsonyfa alá. Ha nem akar eljönni, nem foghatod fülön, hogy gyerünk, nyomás, békülj ki szépen. Tudom én ezt, de azért olyan jó volt leírni a szívem titkos vágyát.

Nem merem ezt a levelet a szobában hagyni, anya megtalálná. Elrejtem kinn, az öreg tuja alatt. Hátha véletlenül arra jársz. És hátha mégis van valami jó ötleted.

Marci"

Oszvald elhallgatott. Mindketten a levelet bámulták.
- Ezt nem neked írták! - szólalt meg a hóember.
- Ismerem azt a kisfiút, aki ebben a házban lakik - bólogatott Károm. - Egész kedves gyerek! A múltkor feltört egy diót, és otthagyta a fa alatt.
- Szerintem is az! És nagyon tehetséges! Ő formázott ilyen gyönyörű kerekre.
- Én ezzel azért nem dicsekednék - nevetgélt a varjú.
- Na de Károm! - csattant fel a hóember.

Károm jót nevetett, azután mind a ketten elhallgattak.
- Mi van, ha ezt a levelet mégis nekünk írták? - töprengett Oszvald, és a varjút nézte. - Te biztosan tudod, hol lakik az a nagypapa.
Károm bólintott.
- Akkor mire vársz? Mindjárt itt a szenteste! Gyerünk, hozd el őt a fiúnak!
- És mégis hogy gondoltad? Károgjak az ablaka alatt, akkor szépen felöltözik és átjön? Ne nevettess, mert kiszakad az üres begyem!

Oszvald töprengett.
- Megvan! - kiáltott fel. - Menj, és mutasd meg neki a levelet!

Károm óvatosan a csőrébe fogta a papírt, és a nagypapa házához repült. Bekukucskált az ablakon. Az öreg a karosszékében ült, és könyvet olvasott. Sárgák voltak a lapjai. Károm messziről is kivette, hogy az oldalán sárkányok repülnek, a göndör fürtös királylányok meg igazi szépek benne. A varjú megkocogtatta az ablakot. Azután újra, meg újra.

Nahát, egy varjú, kapta fel fejét a papa, szegény, biztosan nagyon éhes lehet, ha ilyen szemtelenségre vetemedik. A szekrényhez ballagott, és belemarkolt a dióbélbe. Óvatosan kinyitotta az ablakot. A varjú a széles párkányon idegesen lépkedett előre-hátra. Az öreg az ablakpárkányra dobta a dióbelet. Károm kiejtette csőréből a levelet.
- Egyél, madár! Hoztál nekem valamit? Jól van, elolvasom! Köszönöm, barátom!

Károm bekapkodta a diót, degeszre tömte a begyét, és benézett az ablakon. Az öreg a levelet olvasgatta, le sem vette róla a szemét. A varjú csőrébe vette az utolsó falatot, és visszarepült a kertbe. Óvatosan a fagyott hóra ejtette zsákmányát.

- Mi történt? - kérdezte izgatottan Oszvald.
- Kaptam dióbelet!
- Nahát! Igazán rendes ember lehet... Megmutattad a levelet?
- Igen. Odaadtam neki.
- És?
- Elolvasta.

Mindketten elhallgattak, és az ablaküvegen tükröződő gyertyák lobogó fényét nézték. Besötétedett. Senki nem járt az utcán, még a kutyák is hallgattak. Csend volt. Nagy csend. Egyszeriben megroppant a hó egy csizmatalp alatt. A hang egyre közelebbről jött.
- Ő az! - súgta Károm. - Hát eljött Marcihoz...

Károm a csőrébe kapta a dióbelet, és Oszvald keskeny szájvonalához illesztette.
- Hogy te is tudj nevetni! - mosolygott az öreg varjú.