Mesemalom

A gerlefiú kíváncsian oldalra hajtotta a fejét. Alatta még remegett a villanyvezeték.
- Jó reggelt! - nevetett rá a párja, és leszállt mellé.
A fiú jókedvűen hintáztatta közös kötelüket, begye csak úgy feszült a sok magtól, amit az imént talált.
- Füvesítettek! - újságolta. - Most szórták ki a magokat. Már rég reggeliztem ilyen jót!
- Kár, hogy nem vittél magaddal! - szomorkodott a felesége. - Én alig találtam valamit!
- Legközelebb te is velem jössz! - búgta a fülébe Ottó, és óvatosan közelebb lépett.
Ottó felélénkült.
- Ma akartuk megépíteni az új fészket, ugye?
- Ahogy mondod!
- Kitaláltad már, hol szeretnél lakni, Gertrúd?
A gerlelány szeme elhomályosult.
- Olyan fészket szeretnék, ami a legesleggyönyörűbb helyen van. Ott szeretném kikölteni a fiókáinkat! Segítesz nekem megtalálni, édes? Te annyi rétet, kertet bejártál már. Megmutatod nekem a parkot, ami a városban láttál? Biztosan káprázatos!
Ottó egy pillanatra sem habozott. Nyomban útnak eredtek, és hamarosan elérték a kertet, ahol a gerlefiú az emlékezetes virágágyásokat látta.
- Látod? - mutatott körbe büszkén. - Ez a város legszebb parkja. Mit szólnál hozzá, ha a platán ágai között raknánk fészket?
Gertrúd idegesen járkált fel és alá a fa foltos kérgű törzsén.
- Nem tudom! - burukkolta félve. - Annyi itt a galamb! Egymás fejét kopogtatják, hogy néhány magocskához hozzájussanak. Szép ez a park a sok kék virággal, a zöld sövényekkel és a fehérre mázolt padokkal, de nem tudom elképzelni új otthonunkként.
Ottó gondolkodóba esett. Vajon mutathatok még olyat, ami ennél is szebb? Ki tudja, szontyolodott el, talán túlságosan nagyravágyó asszonyt választottam magamnak.
- Menjünk! - felelte csendesen. - Máshol keresünk helyet!
Átrepültek a város felett. Piros tetejű házak integettek utánuk, s lassan a víztorony gömbje sem látszott nagyobbnak egy kerekre fújt lufinál. Ottó aggódva nézte a párját. Vajon kibírja-e a nagy utat a hatalmas kertig, aminél szebbet már valóban nem tud mutatni?
Átrepültek az utolsó erdősávon is, ahol a legöregebb akácfa ágai között egy varjúcsalád fészkelt. A kis fiókák ámulva nézték a begyes városi népeket, szép kék kabátjukat, világos nyakbavalójukat.
- Tarts ki, édes, mindjárt ott vagyunk! - kiabálta Ottó. - Látod azokat a tornyocskákat a távolban?
- Látom - felelte fáradt sóhajjal Gertrúd. - Addig még egész biztosan kibírom.
- Nem is kell addig repülnünk! - biztatta a párja. - Az már ott a kastély, ahol valaha a leggazdagabb emberek éltek. Ők ültették azt a parkot, ami a mi otthonunk lesz. Az itteniek úgy nevezik, kastélypark.
Gertrúd szeme felcsillant.
- Biztosan gyönyörű!
- Nézz csak le! - felelte Ottó. - Máris felette szállunk.
Ottó előrelendült, kört írt le a levegőben, és leereszkedett a szökőkút szélére, ahol egy fürtös hajú angyal vállra vetett korsójából zúdult alá a víz. Gertrúd melléreppent, és félénken közelebb húzódott a párjához. Egy darabig csendben ültek. Ámulva nézték a kastélypark hibátlan, zöld füvét és a csipkemintában ültetett piros és ezüst virágok láncait.
- Ugye, milyen csodálatos? - szólalt meg Ottó. - Nézd azokat a hatalmas tujákat! Az ágak között szép kis fészket építhetnénk magunknak.
Gertrúd bólintott. Hamarosan egy csapat gyerek lepte el a kertet, letelepedtek a fűre és falatozni kezdtek.
- Remek lesz itt! - suttogta Gertrúd, és éhesen kapkodta fel a morzsákat, amit a kirándulók hátrahagytak. - Az az ezüstös tuja éppen jónak tűnik!
Meguzsonnáztak, és felrepültek a kiszemelt tuja ágai közé.
- Biztonságos hely! - bólintott komolyan Ottó. - Jó helye lesz itt a kicsikéknek.
Összebújtak, és hamar elszunyókáltak. Még ki sem pihenték a nagy út fáradalmát, amikor rettenetes hangzavar verte fel őket.
- Ottó! - kiáltotta Gertrúd! - Mi az?! Mi történik?
Ottó bátran kinézett az ágak közül.
- Emberek járnak körbe egy furcsa gépezettel. Vágják az ágakat, leveleket, hogy a tujabokrok tökéletesen szabályosak legyenek.
- Egy percig sem maradok itt tovább! - kapta szárnyát a fejéhez Gertrúd. - Gondold csak meg, hogy tudnának itt pihenni a kicsikéink! Menjünk! Mutass valami mást!
Ottó elkeseredetten bólintott. Nem merte megmondani, hogy már mindent megmutatott, amit ismert. Szótlanul repült a magasba. Valami majd csak lesz, gondolta, és bizonytalan szárnycsapásokkal elindult a kastélyt övező rétek felé.
Hamarosan elértek egy hatalmas napraforgó tengert.
- Kár, hogy itt nem tudunk fészket rakni! - intett a párjának. - Ha itt laknánk, soha nem éheznénk, még az unokáink is jól élnének. Gertrúd, drágám! - repült a felesége mellé. - Félek, nem tudok a kedvedre való fészkelőhelyet találni.
Gertrúd a földre pillantott. Körülöttük pipacstenger vöröslött, csak itt-ott törte meg a búzavirág kékje.
- Még hogy nem tudsz! - kiáltotta. - Ilyen gyönyörűt még soha senki nem mutatott nekem! Itt akarok letelepedni! Látod azokat a tölgyfákat a mező szélén? Ennél kedvesebb helyet el sem tudok képzelni magunknak.
Ottó büszkén kihúzta magát.
- Ilyen egy tökéletes gerleférj! - burukkolta boldogan, mert tudta, hogy a pipacsok egy búzamezőn nyílnak. - Gertrúd kedvesem! Ígérem, ha elhervadnak a virágok, az egész rétet aranyba öltöztetem neked és a gyermekeinknek, és a begyünk sosem lesz üres!