Mesemalom

A dombos vidéken parányi területre húzódott össze a valaha oly hatalmas erdő. Mindent elfoglaltak az új házak, és a hozzájuk kapcsolódó kertek, amiket az emberek füvesítettek, vagy szabályos tujasorokkal telepítettek be. Ahogy a felnőttek mondják, „felkapott" lett a környék. Sokan akartak itt házat építeni.
Dini, a kis bak született utoljára ebben az évben az őzcsaládban. Foltjai már eltűntek, mire beköszöntött az első hóesés.
- Mama, mama! - kiáltotta izgatottan. - Nézd! Apró csillagok szállingóznak alá az égből.
- Csacsi fiacskám...- mondta szeretettel őzmama. - Hiszen ezek nem csillagok. A hó esik, és hamarosan puha, fehér takaróval borítja be a tájat.
Meleg, barna sutaszemével szeretettel nézte gyermekét. „Mennyi mindent kell még megtanítanom neki..." - gondolta.
- Tudod, Dini, a hó tényleg szép, de mi őzek nem szeretjük. Ha nem olvad el gyorsan, fogytán leszünk az élelemnek...
Bella mama ezt a mondatot halkan suttogta, nem akarta kedvét szegni a gidának. Dini önfeledten ugrándozott. Szerette volna elkapni a parányi csillagokat.

Az erdei etetőkből hamar kifogyott az eleség. Az őzek elkeseredetten kutattak ennivaló után. Úgy tűnt, minden hiába. A vastag hóréteg elfedte a fűszálakat. Az állatok alaposan lefogytak.
- Mama! Én körülnézek, szerzek valahonnan élelmet. Mire mi az etetőhöz jutunk, a szarvasok mindent felfalnak. Nem lesz így jó...
- Merre mennél, Dini? Bízzunk benne, hogy nemsokára elolvad a hó. Kérlek, ne merészkedj az emberek közelébe!
Dini megígérte, hogy szót fogad, de egyre nyugtalanabbá vált és a gyomra is éhesen korgott. „Kicsit, csak ici-picit nézek körül... Észre se veszi majd a mama." Azzal egy óvatlan pillanatban elillant Bella mellől. Fürgén szökkent az ismerős fák között. Végignézte az etetőket, de mindegyik üresen tátongott. Végül megérkezett az erdő szélére. A fák közé ismeretlen fények szűrődtek be. Dini ijedten dugta ki az orrát az ismeretlen világba. „Hát ez az a hely!" - gondolta. „Itt laknak ezek a híres emberek". Megyek, körülnézek! Dini semmitől se fél."- szedte össze a bátorságát és kiegyenesítette remegő lábait.

Az erdő szélén új házak álltak. A hajdani erdősor tuskói egy kupacban hevertek. A telkeket magas kerítésekkel vették körbe az építők. Amikor Dini közelebb ment, a kutyák alkalmi kórusa rázendített.
- Hrrr...vau, vau, vau...hrrrrr - hangzott a vérszomjas csaholás.
„Jobb lesz, ha villámgyorsan odébbállok! Ezek itt rám fenik a fogukat! - gondolta az őzbak.
Végigszaladt az erdősor mellett. Már-már visszafordult, amikor a magas kőfalak után egy kidőlt-bedőlt fakerítést vett észre. A kiskapu nyitva volt. Óvatosan körbeszaladt a kerítés mellett. Erről a portáról nem acsarkodott rá semmilyen kutya. „Lesz ami lesz, benézek!" - gondolta.

Beoldalgott a nyitott kiskapun. Benn tágas udvart látott, mögötte kis, nádfedeles házikót, melynek ablakából derengő fény szűrődött ki. Dini körbekocogta az udvart. A házzal szemközt tyúkól állt. Lakói napnyugta után már mélyen aludtak. A tyúkóltól jobbra állt a csűr. Dini beleszimatolt a levegőbe. „Itt aztán finom falatok lehetnek..." Anyukája intő szavai a fülében csengtek, de mégsem tudta megzabolázni kíváncsiságát. Meg akarta nézni, milyenek az emberek. Közelebb lopózott a világos ablakhoz, de így sem látott jól. Barna orrát az üveghez nyomta.

A szobában egy idősebb férfi tett-vett. Mellette egy szőke hajú kisfiú állt, akinek tekintete hirtelen az ablaküvegre tévedt.
- Nagypapa! Nagypapa! Egy őzike áll az udvaron!
- Nézd már! Hogy én milyen feledékeny vénember vagyok. Nyitva hagytam a kaput. Szegény jószág, biztosan nagyon éhes, ha bemerészkedett...
- Adjunk neki enni, nagypapa!
- Jó, jó! Megpróbálhatjuk. De az őzek nagyon félős állatok, lehet, hogy megijed.
Flóri (mert így hívták a kisfiút) kiszaladt az udvarra. Dini úgy megijedt tőle, hogy hátsó lábával a magasba rúgott és rohant haza, ahogy csak bírt.

Dinit másnap nem hagyta nyugton az élmény. Gondolatai folyton a kert, a kis ház, az öregember és a fiú körül őgyelegtek. Elhatározta, hogy újra odamegy. Elrohant a kőkerítések mellett. A kapu most is nyitva állt. Talán még nagyobbra volt kitárva, mint előző este. Az udvaron ugyanaz a látvány fogadta, de valami mégis megváltozott. A tyúkól előtt nagy halomban illatos szénakupac állt. „Nem hiszek a szememnek" - gondolta a boldogan, és rávetette magát a csemegére. Eszébe jutott a mamája. Jókora kupacot szorított a fogai közé, és kifelé indult. De előtte még körbenézett.

A ház ablakában, ott, ahol a múltkor leselkedett, most állt valaki. „A kisfiú!" - gondolta Dini dobogó a szívvel. „Remélem, nem haragszik meg, ha ezt a kis szénát elviszem a mamának. Ő is nagyon éhes". Egy pillanatra megállt, és visszanézett Flórira. Azután hazavágtatott.
- Dinikém! Honnan szerezted ezt a szénát?
- Jó étvágyat, mami! Valaki az erdő szélén hagyta. Elhoztam neked. Én már ettem. Egyél te is!
Bella hálás tekintettel nézett a fiára, és hangosan ropogtatta a csemegét.
Dini onnantól kezdve nap, mint nap bejárt a házba, és mindig vitt élelmet a mamának is.
Az egyik nap Dini nem találta a mamát a megszokott helyen. Letette a fagyott hóra a kupac szénát, és aggodalmasan körülnézett. „Hol lehet a mama? Ilyenkor mindig itthon van..."
Csigavonalban járta körül a fát. Egyre nagyobb köröket rajzolt a hóba, de a mamát nem találta. Már majdnem feladta, amikor észrevette a hófehér havon a piros pöttyöket.
- Mama! - kiáltotta. - Mama, hol vagy?
- Itt vagyok, Dinikém! - szólalt meg egy fátyolos hang.

Az ő hangja volt. Dini két szökkenéssel édesanyja mellett termett, aki aléltan pihegett a havon. Jobb lábából vér szivárgott.
- Ne ijedj meg, kicsim! Vadászok jártak erre. Nem voltam elég fürge, megleptek. De csak a lábamat találták el, nincs semmi baj. Hamarosan megerősödöm.
- Valamit tennünk kell! - kiáltotta kétségbeesetten Dini. - Nagyon vérzik! Tarts ki, mindjárt jövök!
- Hová mégy? - kérdezte a mama elhaló hangon.

Dini már nem hallotta a kérdést. Vágtatott. Hatalmas ugrásokkal rohant el a vicsorgó kutyasor mellett. Beszaladt az öreg ház udvarára.

- Nézd nagypapa! Dini visszajött! - kiáltotta Flóri. - Milyen izgatott!

A kis őzbak riadt tekintettel nézett be a házba.
- Nem szokott visszajönni, ez tényleg furcsa! Te maradj itt Flóri! Megnézem, mi baja.
- Nem, én is megyek! Nagyfiú vagyok már, iskolás, éppen ma mondtad.
- Jó, nem bánom! - mosolyodott el a nagypapa. - De aztán öltözz fel rendesen nekem, te! Te! Iskolás! - válaszolt a nagypapa, és hatalmas barackot nyomott unokája feje búbjára.

Ahogy nagypapa és Flóri megjelentek az udvaron, Dini elindult a kertkapu felé. Most nem rohant. Tudta jól, hogy akkor nem tudnák követni. Lassan kocogott, és közben mindig visszanézett. Misi bácsi és Flóri kitartóan követte. „Gyerünk, gyerünk, siessetek!" - gondolta. „Csak nehogy baj legyen!"

Végre odaértek, ahol a mama feküdt. Bella teste megremegett, amikor az embereket meglátta.
- Dinikém! Kiket hoztál az erdőbe? Hiszen ők emberek!
- Igen, tudom, hogy azok! De ők a barátaim, és neked segítségre van szükséged!

Misi bácsi gondterhelten nézte az őzsuta lábát.
- Meglőtték szegényt... - mondta. - Be kell kötözni a sebét, különben elvérzik. Flóri, maradj itt velük! Én visszaszaladok a kötszerekért!

Flóri levette a sálát, és ráborította az őzmamára.
- Ne félj! Nagyapa mindjárt itt lesz, nagyon közel lakunk. Ő híres állatorvos volt. Ha ő kötözi be a sebed, biztosan meggyógyulsz...- suttogta.

Misi bácsi hamarosan visszaérkezett. Fújtatva rogyott le az őzmama mellé, nagyon sietett. Óvatosan kitisztította a sebet, és erős kötést helyezett Bella lábára.
- Így ni! - mondta, és egy lópokróccal betakargatta Bellát. - Vigyázz a mamádra! - súgta Dininek. - Hamarosan meggyógyul.
- Most már nem kell jönnöd szénáért, Dini! - magyarázta Flóri. - Én jövök el hozzátok, amíg a mamád meg nem gyógyul. Minden nap hozok szénát!

Flóri Dini felé nyújtotta a kezét. A kis őzbak egy lépést hátrált.

- Ne félj! - súgta Flóri. - Ugye, tudod, hogy nem bántalak!

Azzal puha tenyerét lassan végigsimította az őzike hátán. Dini diószemével hálásan nézett a barátjára.