Mesemalom

Egy aprócska cseresznyeszem, Guszti, egy szép, júliusi napon addig icergett-mocorgott, míg végül leesett a fürtről. A testvérkéi hiába kiabáltak utána, rájuk se hederített. Nagy terve volt. Fel akarta fedezni a világot.
A szépen gondozott, tízhektáros gyümölcsös roskadozott a terméstől. Guszti nagy lendületet vett, és átgurult a szomszédos szilvafa alá.
- Hahó! - kiáltotta. - Rokonokhoz van szerencsém, ugyebár?
A zöld színű besztercei szilvák középen barázdált kövér hasa csak úgy rázkódott a nevetéstől. Velük együtt mozgott, zizegett a lombkorona, mintha a gyümölcsösben egy kóbor szellő járna, aki kizárólag ezt a fát csiklandozná.
- Min nevettek? - kérdezte sértődötten Guszti.
- Rokonok! Ha-ha! Hát persze, mi is csonthéjasok vagyunk, de te úgy nézel ki, mint egy egyszerű piros bogyós!
Guszti morcosan válaszolt.
- Én csak egy kis cseresznyeszem vagyok, aki nem tud túl sokat a világról, de most megyek és felfedezem. Ti csak kacarásszatok ott fenn! Csak le ne pottyanjatok ideje korán!

„Éretlenek!" - morgolódott, ahogy továbbgurult a gyümölcsös traktorkerekek által kijárt, széles országútján.
Hamarosan újabb fához érkezett. A gyümölcsfa kunkorodó, lándzsás levelei között illatos, finoman pelyhes, mosolygó őszibarackok szunyókáltak.
- Üdvözlet a hamvas bőrűeknek! Guszti vagyok, a cseresznyegyerek!
- Nézzétek, milyen cuki pofa! - kiáltotta a legkövérebb barack asszonyság. - Guszti... szép neved van! Üdvözöllek az őszibarackok családja nevében! Mondd, mi szél fújt erre?
- Nem a szél fújt! - vágta rá Guszti. - Magamtól jöttem. Fel akarom fedezni a világot!
- Igazán tiszteletreméltó a terved! - szólt Mariska elismerően. - Van is egy remek ötletem! Látod ezeket a ládákat itt? Holnap jönnek a szüretelők. Azt ígérte a kertész, hogy kimehetünk a piacra. A szellőfiú folyton azt suttogja, hogy az a világ közepe, ahol aztán mindent láthatsz! Mindenféle gyümölcsöt, zöldséget, még állatokat is! Ha kedved van, tarts velünk!

A magasból egy seregély leselkedett a gyümölcsösre. Éles szemével észrevette a lepottyant cseresznyeszemet. Nagyot nyelt, és lecsapni készült Gusztira. Luló, a szolgálatos madárijesztő szerencsére észrevette a támadót. Hirtelen meglendítette a karját, mire a madár rémülten elmenekült.

- Kis cseresznyeszem, légy óvatosabb! - intette Luló.
- Köszönöm - pihegett Guszti. - Hú, alaposan rám ijesztett ez a fekete madár.

A madárijesztő ügyetlenül pukedlizett. A hátába szúrt karó akadályozta a mozgásban.

- Luló vagyok, szolgálatodra! Meglep, hogy egy cseresznyeszemet látok errefelé! Hallom, szeretnél szétnézni a nagyvilágban. Én is megtenném, de tudod, ez a szörnyű karó...

Luló festett szája mosolyra húzódott.
- Azért még fel tudlak emelni, ha akarod!
- A ládába?
- Igen! Ahogy Mariska mondta! Ha akarod, beteszlek oda.

Guszti boldogan begurult Luló foszladozó cérnakesztyűvel borított kezébe. A madárijesztő merev háttal emelte fel a kis cseresznyét, és óvatosan begurította a láda sarkába.

- Aludj egyet, kicsi Guszti! Holnap nagy út vár rád! - suttogta.

A cseresznye másnap reggel nagy lármára ébredt. Megérkeztek a szüretelők. Guszti kíváncsian kukucskált ki a láda oldalfalának lécei között. Még soha nem látott ennyi embert együtt. „Milyen jó lehet közöttük" - gondolta sóvárogva. „Olyan vidámak."

A munkások a gyíkok fürgeségével bujkáltak a barackfa ágai között, és óvatosan, egyesével szedték le az érett gyümölcsöket. Még le sem ment a nap, amikor a ládák már megteltek.

Mariskát Guszti mellé ültették.

- Hát ez nem túl kényelmes! - zsémbelt Mariska. - Húzzátok össze magatokat, szomszéd asszonyok!
- Ne dühöngj, Mariska. Látod, hogy ők is alig férnek el. Inkább azt mondd meg, hogy most mi fog történni velünk?

Mariska már nem tudott válaszolni, hangját elnyelte a teherautók motorjának zúgása. Egy nagy pocakos, harcsabajszú ember magyarázott a sofőröknek. Krétával jelölte meg a ládát, amelyikben Guszti és Mariska kucorgott.

- Emberek! Ezeket a ládákat a Bosnyák téri piacra vigyétek!

Erős kezek ragadták meg és emelték magasba a gyümölcsöket. Koppant a láda feneke a platón, és felberregett a motor. A teherautó egész éjjel gurult velük.

Guszti még félálomban volt, amikor hajnalban hirtelen kivágódott az ajtó. A sofőr és a két rakodómunkás lehelete szabálytalan, fehér párafelhőt rajzolt a levegőbe.

- Ezeket itt Julcsa néni standjához vigyétek! - hangzott fel a sofőr utasítása, és a ládák máris a levegőbe emelkedtek.

Guszti ahogy csak bírta, odaszorította magát a láda oldalához, nehogy kipottyanjon. De nem félt.
Ámulva nézte a piaci forgatagot.

Tarka ruhás emberek járkáltak fel és alá, kíváncsi szemmel fürkészték a portékát. Nagyszájú kofák dicsérték az árujukat, vagy kóstolóra biztatták a vevőket.

Guszti csodálkozva nézte a rengeteg standot. Az emberek szalmasárga lángosért álltak sorba, a hosszú asztalok alatt ugráló verebek méretes morzsákat cipeltek. Egy magas falú kartondobozban összebújt kölyök vizslák várták a sorsukat. Volt, aki gombát árult, más állateledelt, mézet vagy sajtot. De a piacon húsbolt is volt, meg pék, meg kínai ruhaüzlet. Még régiségkereskedőt is látott.

Julcsi néni standja hátul, az őstermelők között állt. A kofaasszony izgatottan magyarázott a szomszédjának.

- Gyuluskám, mára ígérték a szállítmányt a sógoromék. Tudod, minden évben én szoktam eladni a barackot, ami a gyümölcsösükben terem. Hol lehetnek már ezek az emberek? A vevők szétszednek!

Nem kellett sokat várnia. Néhány perc múlva a háta mögött magasodott a sok láda.

- Itt az illatos őszibarack! Édes, mint a méz! Egyenesen Juhépusztáról! Ezt vegyék, ezt vigyék!

Julcsi néni hangja mindent túlharsogott. Hamarosan kígyózó sorokban álltak a vevők a pultja előtt.

- Mondd, vajon most mi történik velünk? - kérdezte Guszti.
- Hát, ezt én sem tudom! - felelte izgatottan Mariska.

Julcsa néni fáradhatatlanul szolgálta ki a vevőket. Egyik láda a másik után ürült ki.

- Tessék! Mit adhatok?
- Olyan gyönyörű ez az őszibarack! Vinnék belőle a kislányomnak egy kilót!
- Máris adom, fiatalasszony!

A kofaasszony szeme megakadt Gusztin.
- Nézzen már ide! Hát ez meg hogy került ide? Egy szép szem piros cseresznye. Tudja mit? Ezt ráadásnak adom! - mondta nevetve.

Mariska és Guszti egy fonott kosárban érkezett meg a Majolika utcába.

Panni az édesanyja elé szaladt.

- Anya, anya! Mit hoztál a piacról?

A mama óvatosan rakosgatta a konyhaasztal terítőjére az őszibarackokat, és a legvégén az egyetlen szem piros cseresznyét.

- Ezek a gyümölcsök olyan gyönyörűek! - sóhajtotta Panni. - Nincs szívem megenni őket...

Az anya szeretettel simogatta meg kislánya barna copfos fejecskéjét.

- Ne mondj ilyet, egyetlenem! A vitaminra szükségünk van. Hanem tudod mit? Támadt egy ötletem! Ezek a gyümölcsök valóban különlegesek. Nézd ezt a barackot! - mutatott rá Mariskára. - Nézd ezt a szem cseresznyét! Elültetjük a magjukat a kiskertbe, s ha szerencsénk lesz, nálunk is terem majd barack meg cseresznye!

Így is történt. A következő tavaszon két gyönyörű gyümölcsfa sarjadt a kiskertben. Egy lándzsás levelű őszibarack, és egy cseresznye. Panni, hacsak tehette, a kis fák mellé telepedett le a kertben. Ott szeretett olvasni, játszani.

Néhány év múlva a dúsan termő gyümölcsfák csodájára járt a Majolika utca minden lakója. Nem is sejtették, hogy a két fa minden éjjel Panniról, a szomszédokról, na meg a Bosnyák térről, a világ közepéről beszélget.