Mesemalom

A Börzsöny szelíd lankái hívogatóan csábították a medvét, és Börzsi hamarosan keresztülvágott az ösvényt szegélyező hatalmas lapuleveleken, hogy becsörtessen az erdőbe.
Kíváncsian járta a hegyoldalakat, vigyázott rá, hogy messze elkerülje a kirándulókat. Orrát ugyan csábította a hátizsákokba csomagolt elemózsia, de nem mert a közelükbe menni. Már napok óta korgó gyomorral járkált a hegyek között, de savanyú vadkörtén túl valamirevaló élelmet nem talált.
Lógó orral elhevert egy kivágott tuskó mellett, hogy szunyókáljon egyet. Ekkor valaki megkopogtatta mellette a fát.
- Nahát! Én már régóta lakom erre, de ekkora állatot még nem láttam a hegyen! Hogy kerülsz te ide?
Börzsi csodálkozva nézte a piros sapkás fakopáncsot.
- Nem tanított meg a mamád az illemre? Mi úgy tanultuk, hogy nem rendes dolog ekkora zajt csapni, ha valaki a közelben szunyókál. Na jó - mondta megenyhülve, hiszen tulajdonképpen megörült, hogy végre beszélgethet valakivel -, nem haragszom. Börzsi vagyok, barnamedve. Azért jöttem el a Börzsönybe, mert azt hallottam, hogy rengeteg errefelé a bogyós gyümölcs, amit én nagyon szeretek, brumm-brumm...
- A mi nemzetségünkben a kopogás a kíváncsiság jele... Nem akartalak megzavarni, ne haragudj! Ferke vagyok, a fehérhátú harkály. Nagyon megtisztelő, hogy meglátogattad az erdőnket. Tudod, hallottam már a medvékről a költöző barátaimtól, de nem gondoltam, hogy ilyen hatalmasak...
Börzsi büszkén kihúzta magát, és esze ágában sem volt elárulni, hogy ő még csak egy nagyobbacska kölyökmackó.
- Sokat röpködöm ide-oda, úgy ismerem az erdőséget, mint a tenyeremet. Tudod, itt nem találsz túl sok finomságot...
A medve fenyegetőn morgott egyet, amit gyomra korgása visszhangzott. Ferke a biztonság kedvéért kicsit feljebb repült a fa törzsén.
- Na, ne morogj! Azt mondtam, hogy az erdőben. De nem meséltem még neked az erdőszéli kiskertekről. Ott van ám a medvék kánaánja! - mondta, és a nyomaték kedvéért jó alaposan rákoppintott a fára.
- Vezess oda, kérlek! - kérlelte Börzsi.
Ferke fáról fára repült, Börzsi nagy buzgalommal követte. Lassan megritkult az erdő, és egy virágoktól illatozó rétre értek.
- Látod azt ott? - kérdezte Ferke, és csőrével a közeli kerítésre mutatott. - Ezzel a pár rozzant fakaróval te félmanccsal is elbánsz. Mögötte megtalálod, amit keresel!
Börzsinek nem kellett kétszer mondani a dolgot. Rohant előre, ahogy csak bírt. A léceken egyetlen mozdulattal jókora rést ütött, és átpréselte magát.
Határtalan boldogság öntötte el, amikor a túloldalon megpillantotta az égőpiros gyümölcsöktől roskadozó bokrokat. Hangosan csámcsogott, szájában tucatjával tűntek el az érett málnaszemek. Lassan már lement a nap, de Börzsi nem tudta abbahagyni a habzsolást. Pocakja akkorára duzzadt, mint egy hordó. Végül alaposan elálmosodott. Szétnézett. Barlangot nem talált a málnás közelében, csak egy ahhoz hasonlót, mint amelyikben a kotkodácsoló madarakkal találkozott. Odacammogott, befészkelte magát a szúrós végű botok közé, és elaludt.
Másnap arra ébredt, hogy a barlang rácsos ajtaján két kiránduló kukucskál be.
- Apa! - kiabált egy szőke fürtös kisfiú. - Felébredt a mackó!
- Vigyázz kisfiam! - válaszolt az édesapja, és néhány lépéssel hátrébb húzta a rövid nadrágos lurkót. - Ha észreveszi, hogy be van zárva, biztosan dühöngeni fog.
Börzsi két lábra állt, és fenyegetően brummogott. Belekapaszkodott a rácsokba. Ezek azonban keményfából készültek, és még egy vasszerkezet is rásegített, hiába rázta, tépte fogaival az ajtót, az bizony meg sem moccant.
- Apa! Mit csinálunk most ezzel a mackóval? - kérdezte Kristóf elkámpicsorodva.
- Hó, hát telefonálok az állatkertbe. Ott majd jó dolga lesz! Kap enni, inni eleget! Valahonnan a Tátrából csatangolt el idáig... Hidd el, ez lesz a legjobb neki!
Kristóf elgondolkodott.
- Apa! Biztosan van családja, aki hazavárja. Jó hely az állatkert, én is szeretem, de ott szegény élete végéig be lenne zárva. Kérlek, engedjük el!
Börzsi még dühödtebben kezdte el rázni a rácsot, amikor meghallotta, hogy milyen sors vár rá. „Micsoda? Még hogy egy mackót, az erdők vándorát bezárni?! Ezt nem tehetik meg!" - gondolta kétségbeesetten.
A papa erősen megszorította Kristóf kezét, és elindultak kifelé a málnásból.
- Nem tehetünk mást, kisfiam, értsd meg! Nem engedhetjük, hogy egy medve szabadon kószáljon a kertjeinkben vagy az erdőben.
- De papa, ő még csak egy fiatal bocs! Kérlek, engedjük el!
- Szó se lehet róla, most mondtam utoljára. Indulás hazafelé, intézkednem kell!
Kristóf még néhányszor megfordult. A hátában érezte a bocs kétségbeesett tekintetét. De nem volt mit tenni, apa megmondta, hogyan határozott.
Derűs, csillagfényes éjszaka borult a tájra. Börzsi vágyakozó szemében az ég lámpásai tükröződtek. Arra gondolt, hogy mennyire hiányoznak a testvérkéi, és bárcsak itt lehetne a mama, aki mindig tudja, mit kell tennie egy fiatal medvebocsnak. Mikor erre gondolt, nagyon elkeseredett, és barna szeméből kigurult egy kövér könnycsepp, melyet csodálkozva festett meg a hold, az éjszaka királynője.
Kristóf arra ébredt, hogy a holdsugár szokatlan erővel világít az arcába. Hirtelen felült az ágyban.
- A mackó! - gondolta. - Nem hagyhatom, hogy elvigyék.
Kipattant az ágyból, magára rángatta a térdnadrágot, amit a mamája gondosan a szék karfájára hajtogatott, és hangtalanul kilopódzott a hátsó ajtón.
A hold ezüstösvényt rajzolt eléje, azon futott a faluszéli málnáshoz. Csak a kutyái vonyítottak az éjszakában. Rendkívül nyugtalanok voltak azon az éjszakán.
Valaki halkan motozott a fémszerkezetben, ami a falhoz szorította a deszkákat. Börzsi kattanó hangot hallott, és szeme elöl eltűntek a barlang bejáratának deszkái. Előtte állt az ijedt szemű kis kiránduló, aki délután itt járt.
Börzsi tudta, hogy mit kell tennie. Futni kezdett, ám néhány lépés után megtorpant. Hátra nézett. A kiránduló riadtan kapaszkodott az ajtó rácsába. Börzsi hosszan, csendben nézte. Azután az egyik málnabokor mellé lépett, és mancsával letépett egy ágat, telisteli érett málnával. Esetlen mozdulattal Kristóf elé dobta, és elindult az éjszakában arra, amerre a széles, szürke ösvényt sejtette.