Mesemalom

Ürge Mama és hat kölyke sok más társával együtt a kopár szántóföldön élt. A csapatot Tocsok, a legtapasztaltabb ürge vigyázta, aki rendszerint felágaskodva kémlelte körbe a vidéket. Figyelme a felhőket sem kerülte el, ahonnan bármikor lecsaphattak az ég cirkálói, a hatalmas ragadozó madarak.

Bendegúz és a többi csemete a pofazacskójába gyűjtögette a magvakat és a bogyókat, miközben a mama magyarázott.

- Emlékeztek, hogy tanítottam? Ha Tocsok fütyül, akkor azonnal be a lyukba! Meg se álljatok a vacokig!

Bendegúz saját, finoman pettyezett bundáját nézegette. Az intelmeket már éppen elégszer hallotta.

- Mama, mikor lesz nekem is olyan szép bundám, mint neked? Ezekről a pettyekről mindenki tudja, hogy még csak kölyök vagyok!

Ürge mama mellső lábával megsimogatta kicsi ürgéjét.

- Ráérsz még arra, fiam! Most hancúrozz a testvérkéiddel! Hamarosan itt a tél, és akkor már nem lesz rá alkalmad.

Bendegúz csillogó, barna szemével kíváncsian nézett a mamára.

- De hát télen miért nem lehet hancúrozni, mama?

Ürge Mama körbeültette a kicsiket és így szólt.

- A hidegben mindnyájan téli álmot alszunk. Betömjük a folyosókat, megnyitjuk az újakat, és tavaszig szunyókálunk a jó meleg vacokban. Most kell megtömni a pofazacskót!

Míg a többiek a bundájukat tisztogatták, gyűjtögettek, vagy gyökeret rágcsáltak, Bendegúz elmélázva üldögélt, és a görbe ujjacskái közé szorított, fényes gombot nézegette. Az egyik zsombék mellett találta. Meg is kóstolta, de mivel megenni nem lehetett, úgy döntött, hogy hazaviszi dísznek a vacokba. Gondolatai egyfolytában a téli alvás körül őgyelegtek. Bendegúz nem szeretett aludni, és el sem tudta képzelni, hogy az egész telet végigaludja.

Észrevette, hogy a szántóföld mellett, a poros úton egy kalapos ember közelít. Már egészen közel járt, de Tocsok mégsem fújt riadót.

- Mama! Tocsok biztosan elaludt! Miért nem jelzi, hogy ellenség közelít? Azt mondtad, ha ember jön, az őrnek fütyülnie kell.
- Igazad van, kisfiam! De ezt az embert már régóta ismerjük. Itt dolgozik a mezőn, és soha nem bántott minket. Tocsok is megbízik benne, nektek sem kell tartanotok tőle!

Bendegúz érdeklődve nézte az embert, aki ugyanúgy állt a két lábán, ahogy az ürgék szoktak, csak hát az ürgék sokkal ügyesebben mozognak. Szeme hirtelen megakadt valamin.

- Mama! - suttogta. - Mi lóg az emberen?
- Ilyenkor ősszel az emberek már fáznak, és kabátot vesznek fel. Ebben vészelik át a hűvösebb hónapokat. Ők nem alszanak téli álmot, mint mi!

Bendegúz gondolatai sebesen peregtek. Úgy érezte, hogy megtalálta az igazi megoldást. Ő is szerez egy kabátot, és akkor nem kell téli álmot aludnia! Még valamit észrevett. Ugyanolyan csillogó kövek ragyogtak az ember kabátján, mint amilyet ő talált. Ujjongott a gondolattól, hogy milyen gyönyörű, díszes bundája lesz. Minden ürge őt fogja irigyelni.

- Gyerekek! - szólt Ürge Mama. - Itt az ideje, hogy elkészítsétek a saját tanyátokat. Oda gyűjtitek majd a táplálékot, ott vészelitek át a telet!

Az ürgegyerekek méltatlankodva elvonultak, s ki-ki elkezdte kiásni a saját lyukát. Egyvalakit kivéve. Bendegúz csak azt figyelte, hogy mikor lankad a mama figyelme, és mikor tűnhet el Tocsok éles szemének látóköréből. Az első alkalmas pillanatban elsurrant a csoport mellől.

A nap már a látóhatár tetején járt, mégsem volt olyan nagy a meleg, mint még nem is olyan régen. Bendegúz olykor a hátsó lábára ült, és körbekémlelte a terepet. Fogalma sem volt róla, hogy hol találhatna télikabátot. Arra gondolt, az lesz a legjobb, ha valakit megkérdez.

Abban a pillanatban két hatalmas fül emelkedett fel a közeli csipkebogyó bokor mellől, és egy riadt, sárgásbarna szempár szegeződött rá. Néhány pillanatig farkasszemet néztek egymással. Bendegúz megnyugodva állapította meg, hogy a hosszúfülű jobban fél őtőle, mint fordítva, és nincs semmilyen veszély.

- Bendegúz vagyok, ürgegyerek! - mondta, és mellső mancsait összefonta rozsdaszín hasa előtt.

A nyuszi barátságosan meglóbálta hosszú fülét.

- Örvendek! Tódor vagyok, a mezeiek családjából! Mondd csak, hogy kerülsz te ide? Úgy tudtam, hogy az ürgék a szomszédos szántón élnek.

Bendegúz kihúzta magát.

- Igen, az én családom is ott lakik, de én egyedül indultam útnak.

A nyúl még nagyobbra nyitotta kerek szemeit.

- Elszöktél? Most látom csak, hogy te még növendék vagy...
- Tudod, én nem szeretnék téli álmot aludni. A mezőn járt egy ember, akinek gyönyörű, fényes kövekkel díszített bundája van. Azért indultam el, hogy én is szerezzek egy ilyet magamnak!
- A mi bundánk bírja a telet. Különös... én legszívesebben aludnék, mint ti. Tudod milyen keserves télen élelemhez jutni? Néha csak a fák kérge marad...

Tódor elgondolkodva húzta le mancsával az egyik fülét.

- Én nem tudok neked segíteni, de van egy ötletem. Keresd fel Bundást, a kóbor kutyát! Ő valaha az emberek között élt. Ha nem bánod, én nem tartok veled. Bár már alig vannak fogai, olyan öreg, de azért inkább kerülöm a társaságát. Itt lakik, a keskeny erdősávban. Látod ott azokat az akácfákat?
- Hogy néz ki egy kóbor kutya?
- Ó, hát rengeteg van belőlük, egyik ilyen, másik olyan. Még a nagyságuk sem egyforma. Bundásnak hosszú, sárgás szőre van, bár a beleragadt csimbókoktól már alig kivehető.

A kis ürge hálásan búcsút intett Tódornak, és az akácos felé vette az irányt. A fák alatt magasra nőtt a fű. A kis ürge alig látszott ki belőle, de dacosan tört előre. Egyszerre csak haragos morgást hallott a háta mögül.

- Hrrr...hrrr... Miért zavarod meg a délutáni szunyókálásomat?

Bendegúz szíve élénken kalapált. Riadtan nézett fel a hang tulajdonosára, egy loncsos szőrű négylábúra.

- Bundást keresem! - szólt halkan.

A hatalmas állat kíváncsian oldalra fordította a fejét.

- Aztán mi dolgod van neked azzal a Bundással?

Bendegúz összeszedte minden bátorságát.

- Tódor irányított hozzá, a mezei nyúl. Azt mondta, hogy Bundás mindent tud az emberekről.

A loncsos szőrű lefeküdt a földre, és fáradtan szuszogott.

- Én lennék az a bizonyos Bundás. Ne haragudj, nagyon fáradt vagyok, de figyelek rád. El sem tudom képzelni, hogy mi dolga lehet egy fiatal ürgegyereknek az emberrel.

Bundás türelmesen végighallgatta Bendegúz mondókáját a téli bundáról. Az öreg kutya elkeseredetten vakkantott.

- Az embereknek sokféle bundája van. Olyan is, ami állatok szőréből készül. Kicsi Bendegúz! Hallgass rám! Ne akarj te olyan bundát, amit ők viselnek. Az anyukád biztosan nagyon vár már, ahogy a testvérkéid is. Nincs az a kabát, ami megvédene téged a hosszú téltől. Eredj szépen haza, és fogadj szót a mamádnak!

Bendegúz belátta, hogy az öreg kutyának igaza van. Ráadásul egyre jobban vágyott rá, hogy a száraz fűvel bélelt, meleg vacokban összebújjon a mamával és a testvérkéivel. Alaposan elfáradt a nagy kirándulásban. Egy valami azonban nem hagyta nyugodni. Megkérdezte Bundást, hogy miért hagyta el az embereket.

A kutya hirtelen felállt, és idegesen csóválta a farkát.

- Nem én jöttem el. Egy szép napon a gazdám kihozott ide, a határba. Elengedett, hogy futkossak kedvemre, s mire körülnéztem, már sehol nem volt...

Bendegúz elgondolkodva búcsút intett, és elindult kifelé a facsoportból. Fáradt volt, és megkönnyebbülten vette észre, hogy a fű végre nem olyan magas körülötte. Arra indult, amerre az üregeket sejtette. Már messze járt az akácostól, amikor a közelben újra meghallotta Bundás ugatását.

Bendegúz az ijedtségtől megdermedt. Bundás egyenesen felé rohant, és hatalmas ugrással rávettette magát. A bénultságtól és a kutya súlyától alig kapott levegőt. A következő pillanatban éles rikoltás hangzott fel. Valami a közvetlen közelben csapódott a földhöz.

Bundás végre felemelkedett.

- Tudhattam volna, hogy haza kell kísérnem téged!

Bendegúz riadtan és értetlenül nézett az öreg kutyára, akinek fekete orrát vérpatak színezte vörösre.

- Mi az? Miért vérzik a fejed?
- Egy kerecsensólyom... Nagyon szereti a gyenge ürgehúst.

Bendegúz hátsó lábára állt, és mancsával óvatosan letörölte a vért Bundás orráról.

- Te... megmentetted az életemet. Ezt soha nem felejtem el!

Elindultak. Az öreg kutya sántikálva lépkedett a fűben. Bendegúz a loncsos bunda védelmében haladt. Szerencsére nem volt messze a rét, ahol az ürgék már a vacokba készülődtek. Csak egyetlen család állt a mező szélén. Mellettük Tocsok figyelte a terepet. Idegesen kémlelt körbe. Az imént egy kerecsensólyom csapott le a közelben.

- Mama! - kiáltotta Bendegúz. - Ne haragudj rám!
- Ezért még számolunk! - morgott Ürge Mama, de hangjában megkönnyebbülés csengett. - Most aztán söprés be az ürgelyukba, te csavargó! Holnap ásónap!
- Megyek, megyek már! Csak még be szeretném mutatni Bundást. Ő éppen olyan bátor, mint Tocsok!

Tocsok egy pillanatra büszkén felkapta a fejét.

- Mama, ugye, megtanítasz akkora ürgelyukat ásni, ahova egy nagytestű kóbor kutya is befér?
- Arra a kutyára gondolsz? - kérdezte Tocsok.

A sántikálva távolodó, loncsos jószág felé mutatott. Bendegúz elmosolyodott.

- Igen. Őrá. A barátomra...