Mesemalom

Ez a történet egy óceánjáróról szól.

Egyszer régen, akkor, amikor még vitorlás hajók szelték át az óceánokat, ügyes hajóácsok megépítették az első óceánjárót.

Gyönyörű, erős hajó lett, fehérre mázolt oldalát türkiz hullámok díszítették. Az építtető rendelte így,  a kereskedő, aki sok helyen megfordult, de a haragos ég felé kékeszöld habokat dobáló Pszüntosz tengernél csodálatosabbat  nem látott.

Hiába járta körbe a hírverés a partvidéket, az óceánjáróra senki nem jelentkezett kapitánynak, de még utas sem akadt. Az emberek veszélyesnek találták a Pszüntoszi-öböl vizén ringó hatalmas, emeletes hajótestet. A járókelők eleinte megcsodálták, később megszokták a látványt, néhány hét elteltével már senki nem bámészkodott körülötte. Az árusokat figyelték inkább, akik a Távol-Keletről újabb és újabb varázslatos portékákat hoztak. 

Az óceánjárót végül megsajnálták a kikötő kardhalai. Kitartó munkával elvágták a horgonyt tartó láncot, és a hajó egy viharos éjszakán kisodródott a kikötőből. Magányosan, de magabiztosan rótta a tengereket, kerülgette a partoknál leselkedő zátonyokat. Kapitány nélkül is kiállta a kegyetlen viharokat.  

Kényelmes kajütjei üresen tátongtak, utasa nem volt, legfeljebb egy-egy megfáradt albatrosz ült le a korlátra, hogy félrehajtott fejjel figyelje a hajó pazar szépségét. Olykor olyan kíváncsiak voltak, hogy karmos lábaikkal egyensúlyozva körbearaszolták a fedélzetet. 

Az óceánjáró megállt, ahol utasokat remélt. Mély hangú hajókürttel jelezte érkezését a tengeröblökben.

A trópusi Kalimán-szigeteken egy kíváncsi csimpánz horda költözött fel a hajóra. A vezér nagy halmokban cipeltetett fel az édes, zöld héjú banánból, ami a világon egyedül ezen a helyen terem. 

Forten (így hívták a hordavezért) határtalanul büszke volt, hogy az óriási csónak úgy engedelmeskedik a parancsainak, mint egy kezes bárány. Eleinte az óceánjáró is örült. Vigyázott a majmokra, ügyelt, hogy a trópusi égövben haladjanak. Titkon akkor is visszakormányozta magát, ha Forten elvétette az irányt. 

Az utasok azonban nem viszonozták a gondoskodást. A fényes mahagóni hajópadlót beborította a rothadó banánhéj. A kajütökbe beköltöztek a majomcsaládok, akik semmit nem kíméltek. A húzott selyemfüggönyöket leszaggatták, a bútorkárpit felfeslett a kíméletlen karmok között.  Alig maradt ép tárgy az utastérben.

Az óceánjáró most már a pokolba kívánta a vendégeit. A majmok is unták a hajókázást, vissza akartak térni a szárazföldre. Fogyóban volt a zöld banán.

Forten addig ráncigálta a hajókormányt, míg az óceánjáró végre engedelmesen megfordult, és visszatért a Kalimán-szigetekhez, ahol hangos visítozással lendültek át korlátján az utasok.

„Emberek, végre, emberek szállnak fel rám” – ujjongott fel az óceánjáró, amikor a kalózok - kiknek hajóját a déli-tengerek admirálisa bátor küzdelemben elsüllyesztette - rátaláltak a különös alkotmányra. 

Skorbut, a kalózbanda vezére, megörült a váratlan szerencsének. „Nem is sejtik majd, hogy az óceánjárót kalózok uralják! Gyerekjáték lesz kifosztani a hajókat! Minden kincs a miénk lesz!" – ujjongott, és a gazdagság mámoros gondolatától azonnal viszketni kezdett a tenyere.

A kalózokat különösebben nem zavarta a rendetlenség, amit a majmok hagytak maguk után. Csak a banánhéjakat dobálták ki, azt is csak azért, hogy el ne csússzanak. 

Skorbut nagyszabású tervet kovácsolt. Súlyos ágyúkat és mordályokat cipeltetett fel a fedélzetre. 

Mansár uralkodója, az öreg Kobund, fel-alá sétált a palotájában. Fiatal menyasszonyát, Adorát várta. 

A menyasszony családja elszegényedett, Adorának nem akadt más kérője, Kobund volt az egyetlen, aki házasságot ajánlott a szépséges királylánynak. Adora édesapja ragaszkodott a főúri frigyhez, hiába lázadt a lány, hiába sírt az édesanyja. 

Adora gyűlölettel gondolt leendő férjére, aki miatt el kellett hagynia békés hazáját, Kitorát. Szeretett ott élni, és egyáltalán nem vágyott rá, hogy királynő legyen, ám az apja parancsával nem szegülhetett szembe. Minden nap a korlát mellett szomorkodott, amióta hajóra szállt. Még a delfinek tánca sem vidította fel, pedig a kitorai partok mellett élő kolónia kitartóan követte a hajót.

Skorbut nem tudta, hogy a királyi menyasszony igencsak szegényes kelengyével indult útra. Arra számított, hogy a hajó az ifjú párnak szánt kincsekkel megrakodva tart Mansár felé.

Az óceánjáró tudta már, hogy nem kellett volna örülnie az embereknek, akik a fedélzetére szálltak. A finom, keleti fából készült hajópadlót behorpasztotta, néhol be is törte az ágyúk vaskereke. A kajütökben ágyúgolyók gurultak, összetörve a még épen maradt díszítést. A pálinkáshordókból ecetes bűz áradt. A kalózok esténként többet is csapra vertek, hogy azután hajnalig duhajkodjanak, és  mellüket döngetve hírhedt verekedéseikkel kérkedjenek. 

Egy ideje már albatroszok sem szálltak le a hajóra, csak a távolból integettek szárnyaikkal.

Az óceánjárónak azonban Skorbut gonoszsága fájt a legjobban. Szerette volna megakadályozni a terv végrehajtását, amelynek minden ördöngös részletét jól ismerte.

Skorbut a Kék-szigetek mögül leste Kitora állami lobogóját. Váratlan ütközetre készült, egyetlen támadással akarta lerohanni a zsákmányhajót. 

Az óceánjáró teste megremegett a dühtől, amikor kebeléből az első löveg a törékeny kitorai hajótest felé repült. „Ezt nem hagyhatom!” – gondolta elkeseredetten. Öreg cimboráit, a kardhalakat szólította a mélyből.

 - Két dolgot szeretnék kérni tőletek – szólt. – Ha segítségemre lesztek, örökké veletek maradok.

 - Teljesítjük a kérésedet, hiszen barátok vagyunk! – mondta a kardhalak vezetője. 

 - Kérlek, vágjátok el a mentőcsónakomat, és húzzátok a hajó mellé, oda, ahol a kitorai királylány áll! Segítsetek, hogy megmeneküljön!

 - És mi a másik kérésed?

 - Az, hogy ezután térjetek vissza hozzám, és vágjatok léket az oldalamon!

Adora nem tétovázott, bátran beleugrott a kis mentőcsónakba, amit a kardhalak fürgén a megtámadott hajó mellé úsztattak. A delfinek is felbukkantak, egész csapat követte és tolta a kis csónakot a Virágok szigetére. 

 - Adora megmenekült! – jelentette a legöregebb kardhal az óceánjárónak. – Kérlek, fontold meg a második kérésedet!  Ha teljesítjük a kívánságod, oda minden dédelgetett terved…

Az óceánjáró megbillentette a tatját, úgy tudatta a kardhalakkal, hogy döntése végleges és megmásíthatatlan. 

A kardhalak szomorúan végezték dolgukat. Szabálytalan lyukat vágtak a hajó alján. A víz lassacskán szivárgott be a fenékbe. Az óceánjáró dereka fájdalmasan megroppant, mielőtt kettétörött. A hajótest rémisztő örvénykúpot kavart, ahogy lesüllyedt a türkiz színű Pszüntosz tenger legmélyére. Oda, ahova már a nap sugarai is nehezen jutnak el. 

A hatalmas hajó megpihent az iszapban. A kardhalak körbevették, és felékesítették a tenger minden ékességével. Korallokat és gyöngyöket telepítettek rá, világító halakat állítottak szolgálatba a fedélzetén. Júliusban, amikor a tenger a legmelegebb lett, apró kardhalak hemzsegtek a hajótest körül. 

Végre boldog volt az óceánjáró. Nagyon boldog.