Mesemalom

Topa bevezette Asmátot egy barlangi terembe, ahol terített asztal várta őket mindenféle finomsággal, a tenger ínyenc csemegéivel.

Asmát mesélt. Elmesélte, hogy az öccse becsületes, szorgalmas fiatalember, aki egy hajóács szolgálatában áll. Napi tizennégy órát dolgozik, és annyi bért kap, amiből ki tudja fizetni a szegényes szállást, és meg tudja venni a napi betevőjét. A nővére jósnő, aki a hiszékeny tengerészeknek árulja a gazdag jövő reményét. Ha a matrózok jól berúgnak a parti kocsmákban, nem sajnálják a pénzt a jóslásra sem.

 - Ilyenkor a nővérem szépen keres, de sajnos van, hogy hónapokig nem köt ki gazdag kereskedő hajó, és koldulnia kell.

Asmát elálmosodott. Topa átvezette az alvószobához. Asmátot ismét puha takarókkal megvetett ágy várta.

Azonnal elaludt, álma hasonló volt ahhoz, amit előző éjjel álmodott. A hang újból arra szólította fel, hogy menjen tovább az úton.

Reggel, mikor felébredt, Asmát elégedetten nyújtózkodott. Úgy gondolta, vet egy újabb pillantást a tengernyi kincsre, és elbúcsúzik Topától, mielőtt továbbindul. De se a kincs, se Topa nem volt sehol. A nagy terem eltűnt, ismét csak egy sötét folyosót látott maga előtt.

Ez a folyosó még szűkebb, még sötétebb volt, mint az előző, ráadásul érdes sziklák szabdalták, amik kíméletlenül felsebezték a testét, és tovább szaggatták tépett ruháját. De nem állt meg.

Egy idő után úgy érezte, napok óta mászik előre, ereje fogytán van. Már az ájulás kerülgette, amikor észrevett egy finom fénynyalábot a végtelen sötétben. Összeszedte magát, és kitekerte testét a szűk folyosóból.

Ismét egy hatalmas teremben állt. Olyan tágas volt, hogy elfért benne a legnagyobb hajószerkezet, amit Asmát valaha látott. A terem alját víz borította, rajta méltóságteljes óceánjáró himbálózott. Asmát csak állt, és bámult.

A jármű egyik kajütablaka hirtelen kivágódott. Megjelent benne Topa feje.

 - Hahó, kispajtás! Már vártalak! Gyorsabban is szedhetnéd a lábadat!

Asmát nem volt vicces kedvében. Alig állt a lábán.

 - Látom, fáradt vagy! - folytatta Topa. - Van egy jó hírem számodra!

 - Mi lenne az?

 - Ez az óceánjáró a tied lehet!  A legnagyobb a világon! Az emberek tódulnak majd a hajódra! Állandóan úton lehetsz, a pénz csak úgy dől hozzád!

 - Mondd, hogy jut ki ez a hajó nyílt vízre? - kérdezte Asmát. Az ajka körül mosoly bujkált.

 - Ne félj, az óceánjáró csak arra vár, hogy felhúzd a horgonyt, és fél órán belül kinn van a nyílt vízen. Okos vagy, Asmát! Nem felejtetted el, amit a kincseknél tapasztaltál, de biztosíthatlak, hogy a gyanakvásod alaptalan. Elfogadod hát az ajándékomat?

 - Vonzó ajándék, nem mondom! - biccentett Asmát. - Köszönöm, de nincs szükségem ekkora hajóra. Én csak egy kis szállítóhajót szeretnék, amit akkor bocsátok útra, amikor kedvem tartja, és mindig keresek a fuvarozással annyit, hogy eltartsam a családomat.

 - Bolond vagy! - kiáltotta mérgesen Topa. - Ezt az ajándékot eddig még senkinek nem mutattam. Gazdaggá tettelek volna! De legyen, ahogy akarod, megtartom a hajót! Gyere, vacsorázzunk! - mondta megenyhülve. - Csak arra kérlek, hogy mesélj még a szüleidről!

Asmátot Topa ismételten bevezette egy terített asztal mellé. A hajós mesélt az ő halk szavú édesanyjáról, akit nagyon szeretett, és akit magával ragadott a járvány.

Topa maga elé bámult és hallgatott.

Szótlanul fejezték be aznap a vacsorát. A törpe bevezette a hajóst a hálóba, ahol a színes szőttesek finoman vették körül megfáradt testét. Asmát sokáig nézte a mennyezetet, míg végre elaludt.

Megint álmot látott, az ismerős hang újra megszólalt: „Asmát, holnap megtalálod, amit keresel!"

Másnap reggel, amikor felébredt, megint csak a szűk folyosót látta maga előtt. Eltűnt az óceánjáró, eltűnt még a víz is a barlangból, Topa pedig sehol.

Asmát alig érzett erőt magában, de újból nekiveselkedett. Mászott előre, csak egy-egy denevér repült el olykor a feje felett. Az utolsó folyosórészen teste beszorult a kiálló sziklák közé. „Nincs tovább, itt fogok meghalni" - gondolta.

A kimerültségtől elaludt. Amikor felébredt, úgy érezte, karcsúbb a teste, vagy a járat tágult ki, de mindenesetre át tudta préselni magát a szűkületen. A járat végén fényt látott, remegő gyertyalángot.

Izgatottan mászott ki a folyosóból, de most csillogó csodáknak nyoma sem volt.

A keskeny üregben egy asztal állt, rajta gyertya. Fénye egy lány arcára vetült, aki kiejtette kezéből a tollat, amikor meglátta a hajóst. Szemeiben riadalom bujkált.

 - Ki vagy te, idegen? - kérdezte a lány komoly arccal.

 - Asmát vagyok, a hajós - válaszolt a fiú. - Kérlek, ne tévesszen meg a külsőm, nincs bennem gonosz szándék.

 - Ugyan - kacagott a lány, és meleg barna szemében megcsillant a gyertya fénye. 

 - Hát nem félsz tőlem?

 - Az apámon kívül te vagy az első férfi, akit életemben láttam. Apám szerint jó ember vagy. Kérlek, mesélj nekem a világról!

A lány széket húzott elő a félhomályból, kezét az ölébe ejtette, figyelmes tekintetét Asmátra szegezte, és kérdéseket tett fel. Úgy kérdezett, mint aki még soha nem hagyta el  a sziklabarlangot, de a könyvekből már nagyon sokat tud a világról. Asmát izgalmasan mesélt, minden kérdésre részletes feleletet adott.

Már órák óta beszélgettek, amikor Asmát elgondolkodva a lányra nézett, és megszólalt.

 - Mondd, ki a te apád?

 - Micsoda kérdés! - szólalt meg egy jól ismert hang a háta mögött. - Ő természetesen az én nevelt lányom!

 - Topa! - ugrott fel Asmát.

 - Hajós, itt az idő, elhagyhatod a barlangot! Kár, hogy üres kézzel lépsz ki innen! - nevetett Topa.

 - Nem! - válaszolt Asmát. - Nem megyek üres kézzel!

Azzal a lány elé lépett, jobb kezét felé nyújtotta.

 - Velem jössz?

A lány arcán egy pillanatra a félelem futott át, de azután megragadta Asmát kezét.

 - Hát elmész. Tudtam, hogy nem maradhatsz itt örökké...  Húsz éve nevellek, kis hajótörött...

Topa hangja megtörten csengett.

 - Mondd, Asmát, vigyázni fogsz rá?

 - Amennyire képes vagyok! - felelte a hajós.

 - Hát jól van! Senki mással nem engedtem volna őt el.

Topa megölelte nevelt lányát, és Asmáthoz fordult.

 - Van itt még valami! Nem mehettek el csak úgy...

Topa apró tenyerét a barlang falához tapasztotta. A fal csikorogva megmozdult, és egy kőlap esett ki a barlang túlsó oldalán. A helyiséget elárasztotta a hirtelen betörő fény.

 - Gyertek! - szólt Topa.

Kilépve megcsapta őket a friss szél. Előttük csillogó vizű öböl terült el, rajta ismerős hajó ringott.

 - A szállítóhajóm! - kiáltott fel Asmát, és ölébe kapta a lányt.

 - Mit képzeltél, talán üres kézzel engedlek el benneteket?

Asmát és a lány kézen fogva indultak el. Mielőtt felléptek volna a hajóra, egyszerre fordultak hátra, hogy búcsút intsenek.

De Topa nem volt sehol. A szikla egyetlen tömbben, méltóságtelesen magasodott az öböl fölött.