Mesemalom

A hátsó kertet kidőlt-bedőlt fakerítés zárta körbe, amin nem volt kapu, vagy ha volt is, a magasra nőtt gaz miatt nem lehetett tudni, hogy hol. Felnőtt már rég nem járt erre, csak a gyerekek másztak be néhanapján, akik óvatosan oldalaztak az elvadult pöszméte bokrok között. A tüskék lesből figyeltek. Arra vártak, hogy valamelyik nadrágba vagy pulóverbe belekapaszkodhassanak.
A zártkert közepén öreg diófa állt. Néhány lépésnyire tőle egy roskatag szekér árválkodott. Rúdja közelében feküdt a járom, nem hagyva kétséget afelől, hogy a faszerkezetet valamikor nagyon régen lógó fejű, elcsigázott marhák húzták a kisváros poros országútján.
A diófán kívül egyetlen fa nőtt még a kertben. Anka, az akác. Tavasz volt. A szellő játékosan összefonta ujjait a szárnyas levelekkel. Azt súgta Anka fülébe, hogy ne tétovázzon, mutassa meg pillangós, fehér virágait, és bódítsa meg, aki a tavaszi levegőbe beleszagol. A feslő bimbók lassanként kinyíltak, és az akácfát csábító illat lengte körül.
Éppen akkor repült be a kertbe a fülemüle. A kismadár izgatottan verdesett a szárnyával.
- Mi a baj? Meséld el, hátha segíthetek! - szólította meg félénken Anka.
- Egy csapat héja kergetett meg, alig tudtam megszökni előlük. Elfáradtam, nem bírok tovább repülni. De nem merek megpihenni, attól tartok, hogy még mindig a közelben leselkednek.
- Egyet se félj! Az én ágaim szúrósak, itt aztán nem tud leszállni a héjamadár. Te kicsike vagy, nem eshet bántódásod a tüskéimtől. Gyere, bújj be a lombkoronámba! Elrejtelek.
Lápi - így hívtak a fülemülét - hálásan megköszönte Anka segítőkészségét, és villámgyors szárnycsapásokkal benntermett a lombkorona kellős közepén.
- Milyen illatos az otthonod, és milyen gyönyörűek a virágaid! - csodálkozott Lápi, aki izgalmában addig észre sem vette a virágzó akácfa szépségét. - Várj! Énekelek neked egy dalt!
Lápi gondolkodott egy pillanatig, és trillázni kezdett. Könnyedén játszott, tiszta hangja betöltötte a lombsátrat. Anka megilletődve hallgatta az égi éneket.
- Ezt tényleg nekem daloltad? - kérdezte halkan.
- Igen, neked! - trillázott Lápi. - Ki másnak? Mondd csak, lakhatnék a lombod alatt? Nincs ennél alkalmasabb hely a fészkem számára. Olyan illatos a koronád, és olyan biztonságban érzem magam melletted.
Anka boldog volt. Az idejét sem tudta már, mióta élt magányosan az elhagyatott kertben.
- Persze! Miért is ne! - kiáltotta, és érezte, hogy karcsú törzsében valami megmoccan, és életre kel. - Boldoggá teszel!
A csalogány talált néhány elszáradt fűszálat, és hamarjában fel is építette a csésze-fészket. Telt-múlt az idő. Lápi minden nap új éneket költött a fának, Anka pedig éjjelente lombja susogásával ringatta álomba a kismadarat.
A tavaszi szelek és a meleg nap lassan kiszárították Anka virágait. A fehér szirmok úgy hullottak alá, mint a szállingózó hó. A fülemüle beleszagolt a levegőbe, és már nem érezte azt a bódító illatot, ami éneklésre ingerelte.
- Mondd, mi történik a szirmaiddal?
- Miért kérded, kismadár? A virágzás nem tart örökké, ami kivirágzik, az el is hervad. Ha nem így lenne, nem lenne termés.
- A termésnek is van illata?
Anka nevetett.
- Nem, annak nincs. A termés egyszerű, barna tok, amiben apró magvak bújnak meg.
Lápinak nem tetszett a dolog.
- Azt hiszem, én nem tudok virágok nélkül élni. Elköltözöm, Anka. De azt tudnod kell, hogy mindig emlékezni fogok rád.
Anka nem válaszolt, csak összerázkódott, és nézte, ahogy a fülemüle búcsú nélkül továbbszáll.
Elmúlt a nyár, és egy szép, aranysugaras őszi napon a csalogány újból megjelent a kertben, melynek régóta felé sem járt. Leszállt a kerítésen, és felhangzott a dal, ami valaha Anka kedvence volt.
Az akác levelei megrezzentek, pedig a szellő még a környéken sem járt.
- Engedd meg, hogy nálad lakjak! - kérlelte a fülemüle. - Tudod, igazad volt. Minden virág elhervadt, és sehol sem éreztem magam olyan jól, mint a te ágaid között.
Anka érezte, hogy vastag kérge alatt valami fájdalmasan összerándul.
- Sajnos, nincsen nálam hely, itt lakik egy csapat árva verébgyerek. De egyet se búsulj! Jövő tavasszal újra virágba borulnak a fák...
Az akácfa lombja szelíden susogott.
- S ezek a virágok is elhervadnak majd... - tette hozzá halkan, szinte némán.
Olyan halkan, hogy a fülemüle nem hallhatta.