Mesemalom

Alfar völgyében minden tündér tudta, hogy mi a feladata. Egyedül Amarillisz, a piros ruhás tündérlány volt tanácstalan. A sok tündérpalánta szorgalmasan tette a dolgát. Volt, aki állatokat gyógyított, volt, aki letört ágakat forrasztott össze, csak Amarillisz járkált dologtalanul.

Egy nap találkozott Venszával, a szelek tündérével.

- Mondd csak, te miért téblábolsz itt? Miért nem dolgozol?
- Dolgoznék én, ha tudnám, mi a munkám. Te ki vagy, és honnan tudod, mi a hivatásod?
- Vensza vagyok, a szelek tündére. Nem értem a kérdésedet, én mindig is tudtam, hogy mi a dolgom. A barátom minden szél és kóbor szellő. Hagyom, hogy kitombolják magukat, és szépen rendet rakok utánuk. Mondhatom, nem egyszerű feladat. Ha Hurrikána felénk jár, hetekig ki sem látszom a takarításból.
- Értem - bólintott Amarillisz szomorúan. - További jó munkát neked!

Vensza megsajnálta Amarilliszt.

- Várj csak, várj! Nagyon rossz lehet, ha valaki nem tudja, mi a dolga. Mi lenne, ha felkeresnéd Korment, a tündérek anyját? Ő biztosan segít!

Amarillisz elmosolyodott.

- Köszönöm, Vensza! Nagyszerű gondolat!
- Nem lesz egyszerű dolgod, senki nem tudja, mikor merre kószál Kormen. Járj sikerrel!

Vensza hosszan nézett Amarillisz piros ruhája után. „Milyen hivalkodó ez a viselet... Ki gondolná, hogy ez a kis tündér ilyen kétségbeesett. Még azt sem tudja, hogy mi a dolga."- morfondírozott. Nagyot sóhajtott. Eszébe jutott, hogy neki bezzeg mennyi teendője van. Előző nap a vad, északi szél tett látogatást a völgyben.

Amarillisz elindult. Az Alfar völgyét beragyogta a késő délutáni napsütés. Amarillisz a völgy minden szegletét ismerte, de még soha nem találkozott Kormennel. Úgy gondolta, nekivág Ambaknak, a hegynek, ami meredek sziklacsúcsával magasodott a völgy felett.

Kellemes, virágokkal szegélyezett ösvények futottak fel a magasba, melyeken Amarillisz játszi könnyedséggel haladt. Soha nem járt még erre, a tündérek jobban kedvelték a védett völgyeket. Ahogy feljebb jutott, a táj hirtelen megváltozott. Ismeretlen növényeket látott, és az ösvény is egyre keskenyebb lett. A nap mosolyogva köszönt el Amarillisztől. Tetszett neki, hogy a tündérlány az alkonyi napfény bíborszíneit viseli magán.

Amarillisz a puha mohán vetett magának ágyat. Szelídgesztenyék leveiből szőtte meg a takaróját, és holdfényfonallal erősítette meg. Már az álom kerülgette, amikor a fa gyökerei közül meghallotta a síró hangot.

- Ki az? Ki van ott? - kérdezte rémülten.

Válasz nem jött, de a sírás abbamaradt. Amarillisz egy darabig nyugtalanul forgott a vánkosán. Már majdnem elbóbiskolt, amikor újra meghallotta a síró hangot.

Felült és így szólt.
- Amarillisz vagyok, tündérlány. Senkit nem bántok, higgy nekem! Tudod én is szomorú vagyok. Kérlek, gyere elő!

Hirtelen megmoccant az avar, és a fa gyökerei közül egy világító szempár meredt a tündérlányra. A hold lámpást küldött, és Amarillisz tisztán látta az apró, vörös rókát, akinek szemében könnycsepp ragyogott.

- Egyforma a ruhánk! - nevetett Amarillisz. - Gyere ide, és mondd el, miért vagy ennyire szomorú.
- Kelim vagyok, rókafiú. Ma együtt mentünk vadászni a szüleimmel és a testvérkéimmel. Lemaradtam tőlük. Túl sokáig mulattam a pocsolyában játszadozó békákon. Félek, hogy nem találom meg őket... - sóhajtott Kelim, és szemében újra megjelentek a kövér könnycseppek.
- Sajnálom, Kelim. Nem tudom, merre lehet a családod. Egyet azonban tudok. Tudom, hogy holnap biztosan megtalálod őket, mert a segít neked Ennik, a tündérlány. Neki ez a dolga. Csak hívd hangosan, ha megvirrad!
- Köszönöm, Amarillisz! Olyan jó, hogy itt vagy! Hosszú ez az éjszaka...

Amarillisz puha fekhelyére mutatott.
- Az éjszaka arra való, hogy pihenjünk. Gyere, bújj ide mellém, és én mesélek neked egy mesét.

Így is történt. Kelim összegömbölyödve hallgatta Amarillisz varázslatos meséjét. Egy rókacsaládról szólt, akik sok hányattatás után újra egymásra találtak. Kelim lassan elszenderedett, és Amarillisz is mélyen elaludt.

Reggel a tündér óvatosan megsimogatta a még édesen szunyókáló rókát, betakargatta, és továbbment.

Egyre meredekebb kaptatókon haladt felfelé, de nyomát sem találta Kormennek. Délidőben fáradtan rogyott le egy havasi gyopár mellé. Az egyik gyopár-párnácska felől halk sóhajtást hallott.

- Ki sóhajt ilyen bánatosan? - kérdezte Amarillisz.

Válasz nem érkezett, csak újabb sóhaj szállt fel a levegőbe. Amarillisz mély lélegzetet vett.

- Tudod, magam is bánatos vagyok...

Egy vékony hang szólalt meg.

- Én Bóbita vagyok, a párna egyik kései virága. Az a bánatom, hogy nem tudom kinyitni a szirmaimat... Mondd, te ki vagy, és miért búsulsz?
- Amarillisz vagyok. Azért vagyok szomorú, mert nem tudom, mi a munkám. Rajtam kívül valamennyi tündér tudja, mi a feladata tündérvölgyben.

A tündérlány mosolyogva nézett az elkeseredett bimbóra.

- Hanem a te gondod nagyon is egyszerű. Hinned kell abban, hogy a következő, meleg fénysugár segít a szirmaidnak. Ha akarod, segítségül hívhatod Blodint, a virágtündért is! Ő minden virágnak segít. Várj csak, eszembe jutott egy történet a völgyből!

Amarillisz elmesélte, amikor Alfar völgyében a szomjas kankalin nem tudta kinyitni a szirmait. Negyvennapi szárazság után megeredtek az ég csatornái, és a kankalin virágba borult. Amarillisz már maga sem tudta, hogy hallotta-e valakitől a történetet, vagy maga találta ki, boldoggá tette, ahogy a kis havasi gyopár hallgatta. A történet reménységet szőtt a hegyi virág szívébe.

- Most mennem kell, meglásd, hamar kinyitod a szirmaidat! - intett Amarillisz, és továbbsuhant.

Amarillisz a hegy legmagasabb szikláira hágott. Vigyáznia kellett, nehogy piros szoknyája elszakadjon a hegyes kövek között. Lassan felért a csúcsra. Olyan magasból látta a tündérvölgyet, mint még soha. Alfar szikrázott a napsütésben, a zöld fák szelíden integettek a hegy ormán kapaszkodó, piros ruhás tündérlánynak.

Amarillisz szívét rabul ejtette a látvány. Szinte már azt is elfelejtette, hogy miért kapaszkodott ilyen magasba, amikor a hegycsúcs komor sziklája mögül valaki megszólalt.

- Mondd, ki vagy te, és miért háborgatsz? Fáradt vagyok, pihenni szeretnék.

Amarillisz megriadt. Tündérnyelven szóltak hozzá. A hang a szívébe markolt.

- Amarillisz vagyok. Korment keresem, hogy megtudjam végre, mi a munkám a tündérvölgyben. Minden lakosa annyi szépet és jót tesz, csak én nem tudom, hogy mihez kezdjek ...

A kis tündérlány elgondolkodott, és így szólt.
- Hanem te nagyon fáradt lehetsz. Ismerek egy legendát, ami erőt ad! Hallgasd meg, s ha úgy gondolod, gyere ki! Szívesen megismernélek!

Amarillisz belekezdett egy mesébe, ami elevenen élt a fejében. Lehet, hogy hallotta, lehet, hogy kitalálta, de úgy érezte, erőt önt a fáradt lélekbe. A történet egy királyfiról szólt, aki a végtelenül hosszú úton a legnehezebb terhet cipelte magával, hogy megmentse népét a gonosztól.

Még véget sem ért a mese, amikor a hegyorom sziklája mögül előlépett egy ezüsthajú tündér, és letelepedett Amarillisz mellé.
- Nagyon szép történet. Új erőt öntöttél belém. Ez még senkinek nem sikerült - mondta mosolyogva.
- Örülök - nevetett Amarillisz, és arca éppen olyan piros lett, mint amilyen a ruhája volt.
- Mondd, te még mindig nem tudod, mi a feladatod?

Amarillisz zavartan nemet intett a fejével.
- Figyelj rám! Ennik mesélt egy kis, vörös rókáról, aki megtalálta a családját. Az a kölyök rólad áradozott, és a mesédről, ami lelket öntött belé.

Amarillisz piros ruhája szegélyét hajtogatta, nem nézett az ezüsthajú tündérre.
- Blodin egy havasi gyopárról beszélt, aki azért tudta kibontani a szirmait, mert egy csodálatos történet átmelegítette a szívét...
- Hát szirmot bontott?
- Igen, megtörtént, hála neked!
- Mondd, ki vagy te, hogy mindent tudsz rólam? - kérdezte halkan Amarillisz.
- Egy ezüsthajú tündér, akibe friss erőt öntöttél az imént. Kormen a nevem.

Amarillisz felpattant a szikláról, és mélyen fejet hajtott a tündérek anyja előtt.
- Ülj vissza mellém, lányom - szólt szigorúan Kormen. - A te feladatod - és ezt most már te is biztosan érzed - hogy a meséiddel segíts azoknak, akik szükséget szenvednek. Márpedig a szép történetekre minden érző szív ki van éhezve. Menj, Amarillisz, végezd a dolgodat!

Amarillisz elindult lefelé, az Alfar völgyébe. Megfordult, hogy utoljára még visszanézzen a hegyoromra. Kormen, a tündérek anyja tekintetével mosolyogva kísérte lépteit.