Mesemalom

A sötétkék tengeren aprócska sziget állt. Az utazók Fortika néven emlegették, és azt gondolták, hogy lakatlan. 

Pedig volt gazdája, Szelva, az aranyhajú tündérpalánta egyedül élt rajta. Tündérmama három hónapja pottyantotta le a mákgubót, amiből Szelva amúgy tündér-módra kipattant.  

A kis tündér a szigetcsúcson, a csillogó hegyi forrás mellett terméskőből épített magának házikót. Napközben a kecskéit legeltette, végigjárta velük a sziget legfüvesebb partjait. Az állatok cserébe ellátták őt tejjel, amiből azután friss sajtot készített. 

Szelva késő délutánonként a szurdok termékeny talajára ültetett veteményeskertjét művelte. Kigyomlálta a paradicsomot, az uborkát, bekapálta a csinos répasorokat. 

Nagy szükség volt rá, hogy jó legyen a termés, hiszen közeledett a nap, amikor Szelvának a világ minden tündérlányát vendégül kellett látnia, ahogyan ez illik. 

A tündérhagyományok szerint, mire egy tündérpalántának kinő a szárnya, el kell döntenie, hogy milyen tündér lesz. Legtöbben a virágtündérséget választják. Mulatságos, mégis felelősségteljes munka a gyönyörű és törékeny virágokra vigyázni. 

A második legkedveltebb mesterség az erdei tündérség. A hűs lombok között kényelmes a szolgálat, és nem csak a fákat, növényeket, de a vadállatokat is gondozni, etetni kell. De akadt teendő bőven, a házi tündérséget vagy a szerencse tündérkedést is sok növendékek választotta. 

Szelva roppant izgalommal készült a nagy eseményre. Tündérszálakból szőtte az ünnepi ruháját, aranyfüsttel hímezte pompázatossá. De nem a ruha miatt izgult. Nem tudta eldönteni, milyen hivatást válasszon. Pedig a nagy nap érezhetően közeledett.

Mióta előmászott a mákgubóból minden este lement a bronzszínű öbölhöz. Lábát belemártotta a kristálytiszta vízbe. Ez volt a jel. A halak ficánkolni kezdtek, így jelezve a többi víziállatnak, hogy kezdődik a táncmulatság. A csikóhalak elszáguldottak a delfinekért, és mire ők is megérkeztek, csúcsára hágott a vigasság.

Szelva a delfinekkel együtt nevetett és úszott a sötétkék tenger habjai között.  De az ünnepség előtti utolsó napokban nem volt vidám. Arra gondolt, hogy a sorsa hamarosan megpecsételődik.

Már csak néhány óra volt hátra. Szelva mindent gondosan előkészített. Szőlőlevekbe csavargatta a virágszirmokból és ropogós zöldségekből összeállított tündérvacsorát, és minden kupacot meglocsolt mézes nektárszörppel. Jöhettek a vendégek! 

Nem volt kérdés, hogy mikor érkeznek, hiszen Szelvának ma bújt elő a szárnyat rejtő, áttetsző tündércsonk a hátán. Eddig csak viszketett, de észrevehetetlen volt, ma viszont a két púpocska határozottan a felszínre tört. 

„Holnap este kibomlik a szárnyam!” – gondolta. „Jaj, a nagy tündérkönyv szerint nem szabad ma vízhez érnem. Legjobb lenne, ha le se mennék a partra…”

De a szíve nem hagyta nyugodni, szeretett volna elbúcsúzni a barátaitól.

A delfinek mintha megérezték volna, hogy Szelva nem érzi jól magát. Hívás nélkül a parthoz úsztak, 

ahol már a halak is a tündérlányt várták.

Ússz velünk, gyerünk, miért nem ugrassz? – kérdezte Szupsz, a legvidámabb delfin.

Nem úszhatok. Holnap kinő a szárnyam, és nem mehetek már vízbe. Ha így tennék, elázna a szárnyam, és soha többé nem tudnék repülni! 

Látod, majdnem elfelejtettem, hogy te is tündér leszel. A tündérek gyönyörűek, én is megcsodálom őket, ha valamelyikük véletlenül a tenger közelében repül. Ritkaság számba megy, féltik a szárnyukat a víztől. 

Szupsz elkomolyodott.

Holnaptól hát neked is kinő a szárnyad, és elhagysz minket... Gyertek, halacskáim, nincs ma kedvem a vigassághoz! 

Ne, kérlek, ne menjetek el! Még azt sem tudom eldönteni, hogy milyen tündér szeretnék lenni! Barátaim, kérlek, ne hagyjatok itt, segítenetek kell, különben holnap mindenki rajtam fog nevetni! 

Megértem a gondodat – válaszolta Szupsz.  - De mi ebben nem segíthetünk. A vízi népek nem értenek a tündérek ügyes-bajos dolgaihoz.

A delfinek kiúsztak az öbölből, mögöttük tintahalak húzták a csíkot. Kiürült az öböl.

Szelva karját a térdére kulcsolva sírdogált az öböl partján, sós könnyeit befogadta a tenger. Képtelen volt a tündérkedésen gondolkodni, egyre csak az járt a fejében, hogy soha többé nem láthatja a legkedvesebb barátait. 

A tündércsonkokból lassan kitüremkedtek a hártyaszárnyak. Pompázatos mintázatukat visszatükrözte a hold által megvilágított tengertükör.

Szelva aznap éjjel egy szemhunyásnyit sem aludt.

A hajnali napsütés első sugaraival megérkeztek a tündérlányok. Szárnycsapkodásuk felverte a sziget nyugalmát. Távolból a sziget olyan látványt nyújtott, mintha színes pillangók rajzanának körülötte.

Az ünnepség ceremóniamestere, Tündérmama, csak az esthajnalcsillag sugaraival jelent meg. Öltözékének és szárnyának pompája mindenkiét felülmúlta. Ő irányította a szertartást. A vacsorán annyi finom tündércsemegét eszegettek meg, hogy repülni is alig bírtak. 

Az utolsó falat Tündérmamának volt félretéve, így írta elő a szertartás rendje. Megkóstolta a Szelva által készített finomságot, és elégedetten bólintott. Mutatóujját magasra tartotta. A csivitelő tündértábor azonnal elcsitult. Maga elé húzta Szelvát, körbeforgatta, és szakértő szemekkel vizsgálta meg a növevény szárnyakat.

Úgy látom, készen állsz, lánykám! Gyönyörű a szárnyad, az egyik legszebb, amit valaha láttam! Elégedett vagyok veled. A tündérlakoma is fenséges volt! 

A tündérlányok egyetértően hümmögtek.

Mondd Szelva, mi szeretnél lenni? Bármilyen tündérmesterséget választhat, akinek ilyen ragyogó szárnya nő.  Annyi a jóság benned, mint a sokat tapasztalt, bölcs tündérekben. A szép szárny ennek biztos jele.

Szelva meghatottan állt. Nem gondolta volna, hogy az ő szárnya különleges. Nehezen szólalt meg.

Tündérmama! Hálás vagyok, hogy eljöttetek hozzám ma este. Gyönyörű ez a szertartás, de én nem választhatok tündérmesterséget… 

A tündérlányok felhördültek, de Szelva bátran folytatta. 

Nem tehetem! Az én barátaim a vízben élnek, és nem hagyhatom őket cserben!

Azzal Szelva megpördült, és rohant lefelé a kisösvényen, ahogy csak a lába bírta. Nem szokott még hozzá, hogy szárnya van, folyton beleakadt az út mellett burjánzó csipkebogyó bokrok tüskéibe. Nagyon fájt, ahogy egy-egy szúrós ág végigszakította hártyás szárnyait, de nem törődött vele. Szaladt, egyenesen az öböl partjára. 

Tündérmama haragudott. Nem volt rá példa a históriában, hogy egy növendék ne akart volna tündér lenni. Varázspálcájával felmutatott a hegyoromra. Az öreg hegy engedelmesen egy hatalmas követ gurított az öböl partja elé, elzárva Szelva útját.

Szelva riadtan megállt. Nem tudta, mitévő legyen. Arra gondolt, hogy talán most hasznát vehetné a szárnyainak. Nagyot csapott tépett szárnyvégeivel, és játszi könnyedséggel a magasba emelkedett.

„Növendék tündér soha ilyen szépen nem repült” - gondolta megenyhülve tündérmama.

Szelva a szikla peremén álldogált, alatta a sötét tenger, felette a sziget csúcsán bámészkodó tündérlányok. Szépséges szárnyait összehúzta, és belevetette magát a mélybe.

Tündérmamának elállt a lélegzete. „Ez a lány nem csak jó, de a legbátrabb növendék, akit valaha a világra hoztam. Megérdemlik a vizek állatai, hogy végre saját tündérük legyen!”

Tündérpálcájával akkorát suhintott, hogy a mozdulat az éjjeli sötétbe tüzes félkört rajzolt.

Szelva hártyás szárnya lassacskán levált. Úszott, úszott lefelé a mélybe. Hirtelen úgy érezte, mintha lábait villámcsapás érte volna.  Lábai helyébe csillogó, pikkelyes halfarok nőtt. Arra sem kellett már ügyelnie, hogy hogyan vesz levegőt. 

Mától fogva a vizeknek is van tündére! Köszöntsétek Szelvát, az első sellőlányt! – kiáltotta Tündérmama.

A tündérlányok a partról integettek Szelvának, aki mosolyogva dugta ki fejét a vízből. 

Szelva a nyílt tengerek felé indult. Útját delfinek kísérték.