Mesemalom

A tavaszköszöntő virágok rég elhervadtak Klotild néni virágoskertjében, már csak zöld leveleik élvezték a nyári nap bizsergető melegét. A bazsarózsa nemrég még rózsaszínben pompázó, száraz kontya barnán bólogatott, amikor Szélúrfi elsuhant felette.

A balkonon lila szirmú angol muskátlik pompáztak, egyre több vizet követelve a nénitől. Az ágyásokban árvácska és illatos kerti szegfű virított.

Klotild néni nap mint nap körbejárta a kertet. Kihúzta az élősködő gyomokat, megigazgatta az ágyásszegélyeket. Sétája végén mindig megállt az új rózsabokra mellett. A tövet még az előző évben ültetette el. A rózsák királynője, így mondta a kertész, akitől vásárolta, és még azt is hozzátette, meglátja, a kertje ékessége lesz majd. Így hát a néni halkan felsikoltott örömében, amikor a zöld bimbó aprócska gömbje megjelent a szárnyas levelek felett.

A napok teltek, és a bimbó gyorsan hízott. A vörös kúpba fonódott szirmokat a húsos takarók már alig bírták együtt tartani. A zöld csészelevelek hátrahajlottak, erőtlen lándzsaként védelmezték a virágot.

Klotild néni összecsapta a kezét, amikor egy szép, júniusi délelőttön megpillantotta a legszebben vöröslő rózsabimbót, amit valaha látott.

- Igaza volt annak a kertésznek! Az én kertemben él a rózsák királynője! - kiáltott fel, és nyomban befutott a fehérre meszelt, öregecske házba, hogy sorra felhívja a barátnőit.

A fiatal rózsabimbó kíváncsian körbepillantott.

- A rózsák királynője! - ismételte elégedetten. - Nos, ez vagyok én!

Legközelebbi szomszédja, a hófehérre sápadt margaréta felé integetett.

- Isten hozott! - kiáltotta. - Igazán nagyszerű nyarunk lesz, nem gondolod?
- Úgy ám! - visszhangozták a kerti árvácskák. - Hacsak el nem visz mindent az aszály - hullámozták a tapasztaltabb öregek.

Ám a rózsabimbó nem méltatta válaszra sem a margarétát, sem az árvácskákat. Figyelmét a kert fülemüléje kötötte le, aki kíváncsian körözött az ágyás felett.

- Nagyon szép vagy, igazán, nagyon üde! - trillázta a kismadár. - Jó dolgod lesz nálunk, meglásd! Klotild néni szorgalmasan gondozza a kertet. Itt minden virág ragyog az egészségtől.
- Illett volna bemutatkoznod! - felelte tüskésen a rózsa. - Én Rozalinda vagyok, a kert királynője!
- Még ilyet! Valóban? Tudod, nekem van saját királynőm! - kacagott a fülemüle, és elreppent, hogy megkeresse párját, aki a szomszéd kert hársfájának ágai között fészkelt.

A virágok a rózsa felé fordultak, még az illatos kerti szegfű is kíváncsian nyújtogatta a magasba törékeny szárát.

- Királynő... - ingatta lassan nagy fejét a harangvirág. - Ugyan, ne butáskodj, Rozalinda! Tudod egy királynőnek nincs sok barátja...

Rozalinda azonban már ügyet sem vetett a többiekre. Naphosszat skarlátvörös szirmait rendezgette, melyek lassan kibomlottak.

- Milyen gyönyörű vagy! - dongta körül Fokker, a méhek vezére. - Mikor gyűjthetek a virágporodból?
- Mit képzelsz! - zengte Rozalinda. - Vigyázz, egy királynővel beszélsz! Belőlem aztán nem eszel!

Fokker sértődötten húzta vissza apró kosarát.

- Még a szúrós akácnak is jobb a modora! - zümmögte. - S még te nevezed magad királynőnek?!

Klotild néni uzsonnára hívta barátait. Alig várta, hogy megmutathassa kertje ékességét.

- Igazán szépek a növényeid! - ámuldoztak a vendégek.
- Valamennyi közül Rozalinda a legszebb! Nézzétek csak, milyen gyönyörű tearózsám nyílt!

Matild néni elbűvölten nézte a vörös szirmokat, s közöttük az áttetsző gyémántokként csillogó harmatcseppeket.

- Megsimogathatom? - kérdezte, és remegő ujjakkal a virág felé nyúlt. - Jaj! - kapta vissza a kezét. Ujjbegyén vörös vércsepp hízott. - Nem valami barátságos a rózsád!

Telt-múlt az idő. A kert lakói már nem foglalkoztak Rozalindával. Elkerülték a méhek, a hangyák, és a többi virág is lemondott arról, hogy egy királynővel barátkozzon. Rozalinda egyedül állt. Úgy érezte, szoknyája egyre súlyosabb teher, jól esne végre levetnie.

- Lassan valamennyien elnyitunk! - bólogatott a margaréta. - Rozalinda, te sem leszel kivétel!

A rózsa nem válaszolt. Virága alatt az elfáradt szár lassan a föld felé hajolt. Rozalinda innen lentről egész másképpen látta a kertet.

- Nahát! - kiáltott fel. - Milyen gyönyörűek vagytok! Mennyi színt rajzoltok a kertbe!
Elkomorodott.
- Ó, én haszontalan jószág! Kizárólag magammal voltam elfoglalva. Mindent elrontottam. De már késő, érzem, mindjárt elhervadok! - kiáltotta kétségbeesetten.
- Rozalinda, ne keseregj! - szólalt meg a kardvirág. - A virágoknak ez a sorsa. De a föld minden évben új erővel táplál minket, ha kipihente magát a hosszú tél alatt. Meglásd, jövőre újra találkozunk!

Rozalinda elhallgatott. A vörös szirmok elernyedtek, és a rózsa végül megadta magát a nap égető sugarainak. Szélúrfi beszökött Klotild néni virágoskertjébe, és játékos kedvében a földre szórta a hervadt szirmokat.

- Nicsak! - kiáltott fel a kis ormányosbogár. - Emlékszel Rozalindára, anya?
- Hogyne emlékeznék! - nevetett ormányosmama. - ki gondolta volna, hogy királynői lakhelyünk lesz a télen. Gyertek, kicsikéim! Vár minket a rózsapalota!