Mesemalom

Hirtelen jött el az este. A Szik szurdok csupasz sziklái fázósan húzódtak össze az alkonyat hűvösében. Ma este is végigsöpört a szél, a helyi nagyúr. Keskeny holdsarló világított be a sziklák közé. Hiába erőlködött, fénye nem volt elég erős hozzá, hogy a kövekbe záródott színes ásványok káprázatos szövevényét felfedje: ez a nappali égbolt fényes királynőjének kiváltsága.

Az emberek már rég hazamentek. A turisták buszra szálltak, vagy valamelyik közeli hotelben pihentek, miután lemosták magukról a vörös homokot, ami még a karkötők zárszerkezetébe is belopta magát.

A Szik árusai, a beduinok is összecsomagolták már portékájukat, a nyakláncokat, a különleges mintázatú köveket, a fej köré csavarható, kockás kendőket és átkeltek a szurdok túloldalára, fehér falú, új házaikba. Magukkal vitték az állatokat is. A szomorú szemű szamarak egykedvűen cipelték a színes takaróval borított nyerget. Elfáradtak a beduinok kistermetű lovai is, akik egész nap a kocsikat húzták. Sebesen trappoltak a Szik bejáratától a fenséges épületekig, melyeket a régi korok emberei véstek kőbe, és amelynek ma a világ minden tájáról csodájára járnak.

Üres volt a szurdok. A szél elégedetten jött-ment, néha arrébb fújt egy-egy műanyag palackot. Pökhendiségében azt hitte, hogy kizárólag ő tartózkodhat ilyenkor e hatalmas birtokon. De tévedett. A sziklák között kuporgott Azim, a kilencéves beduin kisfiú.

Azim rengeteg turistát szamaragoltatott meg napközben. Délutánra úgy elfáradt, hogy bebújt kedvenc sziklája titkos rejtekébe, csakhogy kicsit megpihenjen. Magával vitte Habi, a csacsi háttakaró szőttesét. Leterítette a hűvös hasadékban, és végigdőlt rajta. Senki nem vette észre, hogy eltűnt. A  beszűrődő zsibongás hangja lassanként altatódallá szelídült a fülében. Elaludt. Olyan mélyen elnyomta az álom, hogy észre sem vette, mikor ürült ki a szurdok.  Már a szülei is hazamentek. Nem is keresték Azimot, aki régóta önállóan járt-kelt, ugyanúgy, ahogy a többi beduin kisfiú.

Amikor Azim felébredt, szélúrfi már a közeli sivatag felé tartott. Úgy döntött, hogy ma nagy port kavar arrafelé. Azim álmosan dörzsölgette zöldesszürke szemét, és beletúrt göndör, barna tincseibe. Óvatosan kitapogatta a barlang kijáratát.  Szeme kikerekedett, amikor észrevette, hogy  odakinn is sötét van. Nem tudta, mihez kezdjen, hogyan találhatná meg a hazavezető ösvényt az éjszakában. Ajka lebiggyedt. Egyedül volt, teljesen egyedül, sehol a mama, sehol a testvérkéi. 

Váratlan zajra lett figyelmes. Szíve sebesen kalapálni kezdett. Tisztán látta, ahogy a szemközti sziklában kinyílik a simára csiszolt márványajtó. Már számtalanszor elment itt szamárháton és gyalog is, de még sohasem gondolt arra, hogy itt egy igazi bejárat lenne. Hiszen ez is csak egy halott sziklaépület, akárcsak a többi. Talán színesebb kicsit, de egyébként...

Azim álla leesett, amikor a hasadékban parányi lámpások jelentek meg. Éppen, mint a földi csillagok. Fényüknél a szkarabeuszok íves hátára emlékeztető aranysisakok rajzolódtak ki. Csaknem felkiáltott, amikor a pislákoló fényben kivette az első arcot. Nabateusok! A sziklaváros építői, akikről a nagypapa annyit mesélt... Éppen ilyennek írta le őket! Aranysisak fülvédő nyúlvánnyal, zsákruha, bőrpánttal átkötözött, hosszú csizma. A titokzatos nép, amely nyom nélkül tűnt el... Vagy mégsem?!

Az aranysisakosok egyesével ugráltak elő a mélyedésből. Úgy ötvenen lehettek. Olyan alacsonyak voltak, mint ő, a legkisebb gyerek a tornasorban. Még Jafarnál is alacsonyabb. Pedig evett rendesen, a nagymama mindig megdicsérte. A humusz utolsó falatkáit is kitörölte a finom lepénnyel. De hiába. Kicsi maradt. Örökké a legkisebb a tornasorban. De ezek a kis fickók még nála is kisebbek voltak valamicskével.

Azim összekuporodva figyelt sziklamélyedése rejtekéből. Meztelen talpára hideget sugárzott a szikla, és mire észbekapott, nagyot tüsszentett.

-          Idegen! Idegen a Szikben! - hangzott fel a vészjósló kiáltás.

 Azim rejtekhelyére bevilágított egy apró lámpás. Mandulavágású szempár fürkészte.

-          Idegeneknek tilos éjjel a Szik területére lépni! - mondta és a sisak sűrű szemöldökéig ugrott, ahogy szigorúan összeráncolta a homlokát.

Azim elnevette magát.

-          Én nem vagyok idegen! Itt élek a szurdok közelében a családommal. Régebben mi is bennlaktunk. Inkább azt mondjátok meg, ti hogy kerültetek ide? Nálunk mindenki úgy tudja, hogy a Sziket már senki nem lakja és nabateusok nincsenek.

-          Nocsak! Milyen bátor fiatalember! Aztán honnan veszik az ismerőseid, hogy nabateusok nincsenek? Amiről nem tudnak, egyszerűen azt mondják rá, hogy nincs? Mi itt élünk, és mindig is itt éltünk, ha tetszik, ha nem.

Ötven kis lámpás vette körbe a barlangnyílást. Azim egy ügyes ugrással köztük termett. A nabateusok óvatosan méregették. Azim úgy látta, hogy valamennyien hasonlítanak egymásra. Oldalukon fényes tőr lógott.

-          Ti katonák vagytok? Nagyon szépek ezek a fegyverek.

A nabateusok buzgón bólogattak. Egyikük előkapott egy hegyes kis tőrt. Markolatát gyémántok díszítették. A hold belesápadt a rubintkövek csillogó vörösébe.

-          Milyen gyönyörű! - simogatta meg Azim a felé nyújtott markolatot.

-          Hogy hívnak téged, idegen? - szólalt meg a legkisebb nabateus, aki addig a csoport szélén álldogált.

-          Azim a nevem!

A nabateusok bólogattak. Újra a legkisebb szólalt meg.

-          Hallgass rám, Azim! A mi népünk valaha elrejtőzött a világ elöl. Mindenki a nabateusok kincsét kereste. El akartuk kerülni a felesleges vérontást. A kincset nem adhattuk át, hiszen azt maga úrnőnk, az Esthajnalcsillag bízta az őrizetünkre.  

-          Milyen kincset őriztek? - kérdezte Azim sápadtan.

-          Neked elmondhatjuk, hiszen a neved Azim. Az Esthajnalcsillag meghagyta, hogy egyedül egy Azim nevű beduin gyermeknek mesélhetünk a kincsről, aki ha felnő, nagy lesz és erős, és segít nekünk abban, hogy a kincs biztonságban legyen.

Minden tekintet Azimra szegeződött, aki értetlenül bámult az idegenekre.

-          Nekem? Ezt maga az Esthajnalcsillag mondta? De hát... de hát én vagyok a legkisebb a tornasorban.

A legkisebb nabateus felnevetett.

-          Az egyáltalán nem számít!

Azim kihúzta magát.

-          Hallgatlak benneteket!

Az öreg intett, és a nabateusok követték. A szoros végén diadalmasan emelkedett a magasba a kőépület, ami nap mint nap változó, tündöklő színekben ragyogott, mivel errefelé a nap fénye varázsolni is tud. De éjszaka még sohasem látta. A homlokzatról harciasan tekintettek alá a fegyveres amazonok.

-          Ott van benn! - szólt az öreg nabateus és az épületre mutatott.

-          Mi ezt kincstárnak nevezzük, de úgy tudom, hogy nincsen benne egy fia arany vagy gyémánt sem. Már sokan átkutatták, akik kincset kerestek a szurdokban.

A legkisebb nabateus újra felnevetett.

-          Arany és gyémánt? Hát az meg mit ér? Én valódi kincsről beszélek, kicsi Azim. Jegyezd meg jól! Ez a templom őrzi a legnagyobb kincset. A világ lelkét!

Azim csak állt, és hosszan nézte az épületet, amit ezerszer megcsodált már. Most értette csak meg, hogy miért. Abban apillanatban elhatározta, hogy nagyon fog erre a kincsre vigyázni. Kezét ökölbe gyűrte. Úgy szorította, hogy szinte már fájt.

A hajnal első sugarai hirtelen beszöktek a térre. Azim feleszmélt. Körülnézett. A sziklaszirteket most rózsaszínre festette a hajnali nap sugara. Egyetlen nabateus sem állt mellette.

A fejéhez kapott. Hiszen ma tanítás van! És az első óra tornaóra! Rohant az iskolába, ahogy csak a lába bírta. Mire beért a terembe, a többiek már a szokott rendben sorakoztak. Azim beállt Jafar mögé a tornasor végére, és büszkén kihúzta magát.