Mesemalom

A ház a kirándulóút végén állt. Régen rengeteg turista járt arra. Mire felkaptattak a hegytetőre, alaposan elfáradtak. Jólesett a limonádé, meg a zsíros kenyér lila hagymával. A gyerekek a csatos üdítőért rajongtak. A fehér zárszerkezet az orrukat birizgálta, amikor meghúzták a buborékos narancsot.
Így ment ez évekig, mígnem valaki vagy valakik eldöntötték, hogy többé nincs szükség a kirándulóházra. Aranka néninek és a családjának sebtében kellett kiköltöznie. Kaptak szép panellakást a közeli lakótelepen. A patinás bútorok azonban nem fértek be az új otthonba, a nagyobb darabokat hátra kellett hagyni. Aranka néni nem ment fel többé a házhoz. Megszakadna a szívem - mondogatta.
A kirándulók - akik valaha alig várták, hogy a meredek hágó csúcsán megpillantsák a két nagy fenyőt és mögötte a házat - most csalódottan lógatták az orrukat. Az ajtó ugyan nyitva állt, de a mosolygós Aranka néni nem volt sehol. És nem volt sem limonádé, sem üdítő, sem zsíros kenyér. A tányérok katonás rendben, elmosogatva pihentek a sarokban.
Évek múltak el. Már mindenki tudta, hogy szendvicset és frissítőt vinnie kell magával, ha arra kirándul. A ház udvarát felverte a gaz, és az emberek elfordították a fejüket, amikor elmentek előtte.
Egy szép, májusi napon egy csapat fiú kapaszkodott fel az erdei ösvényen. Gasparik vezette őket. Háborúra készültek, a cél a ház elfoglalása volt.
- Az győz, aki hamarabb kitűzi a zászlót! - kiáltott Gasparik, és magasba lendítette a karját.
A srácok fülsiketítő csatakiáltással zúdultak be a hátsó ajtón. A szúette bútorok recsegtek-ropogtak. Az öreg karosszék gyenge kárpitját fakard hasította fel. A fiókokban maradt limlomok puskagolyókként süvítettek a levegőben. A tányérok darabokra törtek, és a ház hamarosan valóban olyan látványt nyújtott, mintha egy háborús hadtest vonult volna keresztül rajta.
A hódító hadvezér a fejére húzott egy piros lábast (amelyben Aranka néni valaha a roppanós virslit főzte), és kiadta az új vezényszót:
- Túszejtés!
A fiúk gondolkodás nélkül újra egymásnak estek, és egyetlen formátlan kupacban gyömöszölték egymást a poros padlón.
- Az lesz a túsz, aki legalul marad! - ordította Gasparik, és megragadott egy szőke üstököt. - Itt van! Gyertek srácok, kötözzük meg!
Andris, a vékony dongájú, szőke fiú égő arccal, szótlanul tűrte, hogy Gasparik a karosszékbe nyomja, és egy foszladozóban lévő ruhaszárító kötéllel mindkét kezét a karfához kötözze. Néhányan megkönnyebbülten gondoltak arra, milyen nagy szerencse, hogy nem ők maradtak a kupac alján. Mások ámulattal figyelték Gasparik nyilvánvaló szakértelmét és rátermettségét. Csak Peti fordított hátat. Nesztelenül kisomfordált az ajtón, és felmászott a szakadt kerítés melletti odvas tölgyfára. Ő már sejtette, amit a többiek később döbbent hallgatással vettek tudomásul: a túsznak itt kell töltenie az éjszakát.
Gasparik - magabiztos mosollyal - utoljára még finoman megpaskolta a mozgásképtelen áldozat arcát. Intett, és a csapat utána indult. Senkinek sem tűnt fel, hogy Peti nem tart velük.
A fiú még egy darabig a fán kucorgott. Egy ijedt mókussal nézett farkasszemet, amely nem értette, mit keres egy gyerek az ő odúja közelében, még ha olyan vörös is a haja, mint a mókusbunda. A banda már biztonságos távolságban járt, amikor Peti leugrott, és beszaladt a házba. A konyhaszekrény fiókjában talált egy rozsdásodó kést, és nagy nehezen átvágta a túsz összecsomózott kötelét.
Andris sápadtan felállt, szemét mereven a földre szegezte.
- Köszönöm!
- Nincs mit - biccentett Peti.
Néhány másodperc zavart hallgatás után Andris végre így szólt:
- Tudod, valaha ebben a házban lakott a nagymamám.
- Segítek rendet rakni, ha akarod!
Andris hálásan bólintott. Munkához láttak. Találtak egy öreg seprűt, amelynek cirokszálai úgy szétálltak, mint a sündisznó tüskéi. Andris összeszedte a cseréptörmeléket, Peti a kifakult újságokat hordta egy kupacba.
- Gyere! Van itt még egy ajtó! - kiabált Peti a folyosóról.
Andris odaszaladt.
- A nagymama szobája! - magyarázta, miközben kitárta az ajtót. A fény beáradt az aprócska helyiségbe, és megvilágította a levegőben táncoló porszemeket. - Éppen olyan, mint amilyennek elmesélte. Nézzünk körül!
A karcsú plüssfotel mellett faragott, barna komód állt. Andris egymás után húzta ki a fiókokat, de csak megfakult gombolyagokat és elszíntelenedett papírlapokat talált. Ám a legalsóban egy finoman megmunkált, díszes ládika hevert. Andris megrázta a súlyos dobozt. A ládika belső fala fémesen kopogott. De nem tudták megnézni, mi van belül, mert a doboz zárva volt. A két fiú csalódottan nézett egymásra.
- Talán majd a nagymama - suttogta Andris.
Elindultak hazafelé. Felváltva vitték a súlyos terhet. Igyekeztek. A nap már alacsonyan járt az égen, és a madarak is elcsendesedtek, pihenőt tartottak az esti koncert előtt.
- Andriskám! Hol voltál, te csavargó?! - kiáltott fel Aranka néni, aki idegességében már vagy egy órája a lépcsőházban járkált fel és alá. Megkönnyebbülten magához húzta az unokáját. - Gyere be te is, kisfiam! - intett Petinek. - Igyál egy üdítőt!
- Az jól fog esni! - vágta rá Peti.
Bementek a lakásba, és leültek a barátságos kiskonyhában. Peti letette a ládikát a kockás vászonterítővel letakart asztalra.
- Ti meg mit cipeltek magatokkal? - kérdezte a mama, és orra végére biggyesztette okuláréját. Ijedten lépett hátra. - Hát ez meg hogy került hozzátok? Andriskám! Csak nem?! Te ott jártál?!
Andris bólintott.
A nagymama szó nélkül faképnél hagyta őket, de hamarosan visszatért. Kezében egy apró kulcsot szorongatott.
- Tudod, kisfiam, ez a doboz a nagyapádé és a legeslegjobb barátjáé volt. A híres ólomkatona-gyűjteményt rejti...
Remegő kézzel illesztette a kulcsot a zárba. A doboz fedele felpattant, és egy selyemkendő alól remekbeszabott figurák kerültek elő. A két fiú szájtátva nézte a míves ólomkatonákat.
- Andriskám! - suttogta a nagymama. - A nagypapa azt akarná, hogy ez a doboz a tiéd legyen.
Kibámult az ablakon, egy távoli fenyőfára. Andris nem kérdezősködött. Megsimogatta a nagymama ernyedten lógó kézfejét. A pergamenvékony bőr alatt kidagadtak a lüktető erek.
Azután András egyesével szemügyre vette a bábukat. Akkurátusan hadrendbe állította őket az abrosz kockáin. Végül Petire mosolygott, és minden második ólomkatonát elé tolta.