Mesék » A kisnövésű óriás » (1.) Száztíz

I. kaland - Mérföld

Száztíz

Legyen meg a száztíz! Legyen meg a száztíz! Ha erősen összeszorítom az öklöm, biztosan meglesz. Meg kell lennie! Mindenkinek sikerült eddig, az undok Robcsinak is. Pedig ő ma sem ette meg az ebédet, én meg befaltam! Pedig mennyire utálom a spenótot!

- Ott, az a szőke hajú kisfiú! - mutat felém a bajuszos doktor bácsi. - Gyere csak ide, barátocskám, ne bujkálj a többiek háta mögött! Olyan vékony vagy, hogy alig lehet észrevenni téged!
- Csókolom! - mondom neki.

Nem túl hangosan, éppen csak annyira, hogy biztosan meghallja. Különben rám szól, ahogy a felnőttek szoktak, hogy „nem tudsz köszönni kisfiam, talán levágták a nyelved?!". Hogy ez milyen utálatos! De ennek a bácsinak muszáj úgy csókolomozni, hogy meghallja, különben még akkor is azt mondaná, hogy nincs meg a száztíz, ha megvan.

- Mi a neved, kisfiam? - kérdi, és párnás, puha ujjaival beletúr a hajamba.

A felnőttek a hajturkálást is szeretik. Milyen dús, mondják, tisztára az anyja.

- Marci.
- Marci, fiam, te is nagycsoportos vagy?
- Igen - felelem, és kihúzom magam.

A doktor dünnyögve beleolvas az előtte fekvő papírba, azután gyanakodva végigmér.

- Másodszor? - kérdi összeráncolt homloka mögül.

Bólogatok. Ég az arcom. Vajon honnan az ördögből tudja, hogy tavaly nem engedtek iskolába? Mert nem mehettem, az már igaz... Azt mondták, nehéz lenne a táska, nem bírnám el. Pedig be is bizonyítottam anyának, hogy erős vagyok. Messzire elhajítottam egy szikladarabot az udvaron. Sajnos, nem sikerült túl jól a bizonyítás, mert a kő éppen anya kedvenc virágjára esett.

- Meg tudod kötni egyedül a cipőfűződet? - kérdi a doktorbá.

Miféle kérdés ez? A múltkor még Robcsi cipőfűzőjével is össze tudtam kötni. Egyből hasra esett, azután meg bőgött. Az óvó néni nagyon megszidott. Azt hitte, hogy több eszem van.

- Meg tudom kötni!
- Jól van! - bólintott. - Gyere, megmérjük, hány kiló vagy!

Ráállít a mérlegre. Úgy billeg alattam, mint dédi mama sánta kisszéke.

- Te aztán jól vigyázz magadra a szélviharban! - kacsint a többiek felé.

Nevetnek. Rozi is pukkadozik. Akkor is látom, ha a tenyerét a szája elé szorítja. Csak tudnám, mi olyan vicces ebben. A szélvihar még a vastag fák törzsét is kettétöri. Szélúrfi, ahogy nagymama hívja, erősebb mindenkinél. De jól van, nevessetek csak ki! Kit érdekel? Csak meglegyen az a száztíz...

- Akkor most megnézzük, hogy vagy-e már száztíz centi, Marci gyerek! Gyerünk, ugorj be szépen a léc alá!

Lefelé húzza a négyszögletes karón a csúszkát, ezt a nyikorgó fadarabot, egészen addig, míg a fejem búbjához ér. Kihúzom magam. Még jobban nyújtózkodom, ahogy csak bírok, hogy biztosan meglegyen a száztíz, mert meg kell lennie!

- Százkilenc és fél! Hiába...- sóhajtja, és Évi nénihez fordul. - Kisnövésű! - tárja szét a karját.

Az óvó néni úgy bólogat, mint aki már régen tudja. Hiába nyújtózkodtam, hiába erősítettem, hiába ettem meg a spenótot, és hiába tudok egyesével elszámolni egészen száztízig...

Rozi felém indul. Ő se magas, de neki senki nem mondja, hogy kisnövésű, mert lány. Különben a lányoknak mindent szabad. Vajon mit akar tőlem? Megkérdezi, miért vagyok kisnövésű? Vagy csúfolódni akar? Hát jól van, csúfoljon csak ki! Azt sem bánom, ha az egész csoport engem csúfol. Nekem már úgyis mindegy. De Rozi nem mond semmit, csak közelebb lép, és a kezembe nyomja Rumlit, a kutyámat, akit reggel elrejtettem az öltözőszekrényben.

Évi néni Rozi nevét kiáltja. Jöttek érte, mehet haza. Rozi még egyszer rám néz, azután hátat fordít, és kifelé szalad. Vörös varkocsa a hátát verdesi. Őt is szokták csúfolni a fiúk. Pedig szerintem szép a vörös haj. Nagyon is szép.

- Kiskutyám! - súgom Rumli fülibe. - De jó, hogy itt vagy!

Arcom elé szorítom csoki színű plüssbundáját, egész közel a szememhez, hogy ne lássák, amihez senkinek semmi köze nincs.

 

 



Reméljük, hogy tetszett a mese 1. része.
Ha igen, maradj velünk, hamarosan folytatjuk!


Ha neked is tetszett, oszd meg ismerőseiddel!


Ugrás a lap tetejére