Mesemalom

Petya lógó orral botorkált az elhagyatott utcákon. Hátára vetett malaclopójában a szürke plüssnyuszi már elszunyókált. Elaltatta az egyhangú himbálózás. Sosem lesz vége ennek a náthának, bosszankodott magában Petya, sosem. Fáradtnak érezte magát, elhatározta, hogy rövid időre letelepszik a játszótér melletti padra. A napocska összeráncolt homlokkal figyelte a beteg a manót.
- Sálat kellene viselned! - kiáltotta a kajtatómanónak, kezéből sárga tölcsért formálva.
- Elveszítettem... - lógatta a manó piros orrát.
- Sajnálom! - pirult el a nap. - Ne haragudj, nem is sejtettem, hogy ilyen szörnyű dolog történt veled! Hanem tudod mit? Van még időm lefekvésig. Ha akarod, átmelegítelek egy kicsit. Hunyd le a szemed!
- Köszönöm! - mormolta hálásan Petya manó. - Egy pillanatig bég várj, kérlek! - ugrott fel. - Az lesz a legjobb, ha bagam bellé ültetem ezt az elhagyott kis gyuszit. Az imént daláltam. Az az érzésem, hogy valaki dagyon keresi őt - magyarázta szipogva, és belekotort a malaclopóba.
Petya a pad szélére ültette Nyuszát.
- Komolyan gondolod, hogy értem jön a gazda? - pislogott a plüss.
- Dem gondolom, hanem tudom! - vágta rá a manó.
- Tényleg? - elevenedett meg a nyuszi. - És attól nem félsz, hogy miattam észrevesznek majd az emberek?
Petya megrázta a fejét. Hosszú sipkájának bojtja a hátán pattogott.
- Engem aztán dem! - felelte. - Ugrándozz csak nyugodtan! Úgy biztosan hamarabb észrevesz a gazdád.
A manó lehunyta barna szemét, és arcát a nap felé fordította. Szeme előtt színes karikák ugráltak, kis időre még az orra is abbahagyta a bosszantó birizgálást.
- Hát, én ennyit tudtam segíteni! - suttogta a napocska. - Most mennem kell! Át kell adnom a helyem a holdnak és a csillagoknak. A rend az rend!
Petya kinyitotta a szemét, és hálásan búcsút intett a napnak. Fázósan húzta össze mellén a ruhát.
- Hápszi! - tüsszentett újra. - A manóba! - káromkodott elkeseredetten.
Körülnézett.
- Dahát! Eltűnt a plüss. Legalább az érzéseim dem csalnak meg, ha már az orrom dem érzi a szagokat.
Körülnézett. A padon, ahol üldögélt, egy karcsú könyv hevert.
- Hát te?! - bámult rá a manó. - Hogy a csodába kerültél ide?
- Itt felejtettek! - felelte sértődötten a könyv. - Pedig a éppen legizgalmasabb fejezetemnél tartott a gazda.
- Besélj! - vette a kezébe Petya. - De várj csak egy percet... Dem láttál errefelé egy csíkos sálat?
A könyv felpattant. Izgatottan járkált fel- alá a padon.
- Nem, nem láttam! - válaszolta. - De az élet egy kaland.  Semmi nem lehetetlen! Akarod hallani az én kalandomat?
- Hát persze! - felelte csüggedten Petya. - Csakis erre vágyom!