Mesemalom

A patakból, ami az iskola mellett sietett el, kicsiny erecske látszott, szabálytalanul, girbe-gurba vonal mentén bontva ketté a törékeny jégpáncélt. A patak állandó vendégei, a vadkacsacsaládok le-föl járkálva, hápogva talpaltak a parton, csodálkozva szemlélve, hogy kedvenc uszodájuk befagyott. „Irány a Városliget!” - adta ki a parancsot a leghatározottabb gácsér. „Ott, a fürdő mellett sosem fagy be a tó”. Azzal nagy egyetértésben felrepültek, széles vé betűt írva az iskola fölé. Az elsősök igazán tanulhattak volna belőle, persze, ha már a vé betűnél tartottak volna az ábécében.

A gyerekek közül csak néhányan dugták ki az orrukat a nagyszünetben. Hideg volt, havas december vette át az uralmát, ők is fáztak odakinn. Lilla és Fruzsi mégis úgy döntött, hogy az egészséges hógolyó-csata kihagyhatatlan, úgyhogy kimentek bolondozni a hátsó udvarba most is, ahogy szoktak.

- Várj! – szólt Lilla. – Még nem ettem meg egészen a rántott húsos szendvicsemet! 

Azzal a gyűrött papírzsebkendők, cukorkás papírok és páratlan kesztyűk meghitt otthonából, a jobb zsebéből csodák csodájára előkotorászta uzsonnás zacskóját is, aminek az alján valóban volt még két harapásnyi zsemledarab.

- Te már megint a cinegékre gondolsz! – fordult felé huncut mosolygással a bájos, szőke és szeleburdi Fruzsi, és segített, hogy meggémberedett kezű barátnője előbányászhassa a morzsa-maradványokat a zacskó csücskéből.

- Nézd! Milyen gyönyörű ez az aranyfarkú madárka! – mutatott Lilla szeretettel a hátsó udvar ezüstös törzsű fácskájának csupasz ágai közül felrepülő kicsiny cinegére.

- Szegényke, milyen éhes lehet…

- Ohó! – szólt Fruzsi. – Odanézz, jön az egész csapat! 

S valóban, az aranyfarkú nyomában tíz kicsi cinege tűnt elő, a hidegen ragyogó havas udvart színes tollukkal vidámítva meg. A két barátnő igyekezett minél kisebb morzsákra csipegetni a zsemledarabokat, hogy az éhes kis madarak jól lakhassanak. Lilla látni vélte, ahogy az uzsonna befejeztével Aranyfarkú int neki. Aztán az egész cinkecsapat ahogy jött, úgy egyetlen pillanat alatt el is szállt, és csodálatos módon eltűnt a kopasz fák ágai között.

Közeledett a téli szünet. A tanító nénik unszolására a két alsós kislány nyomában több gyerek is kimerészkedett az udvarra. 

A kiadós hógolyó csata után kipirosodva, a gyerekek új játék után néztek. Mivel a hó jól tapadt, a hóemberépítés mellett döntöttek. Az olyan jó móka! 

Bence kész volt feláldozni az uzsonnája mellett lapuló két kocka csokiját, így a hóembernek meleg, barna szeme lett. Lilla bal zsebében történetesen mindig akadt egy kis répa. Mi sem természetesebb, ha az ember lánya otthon törpenyulat nevel. Az osztálytársak mikulászacskói alján néhány szem színes cukordrazsé is megbújt, így hát a hóember hamarosan széles szájjal vigyoroghatott a világba. Úgy tűnt, mintha Bence csokikockáitól átszellemülten felfelé nézne, messze, mindent tudó mosollyal, fel, a magasban repülő vadkacsák után. 

Pali bácsi, a szigorú-szakállas iskolai portás kicsit bosszús volt ugyan, hogy a gyerekek mindenütt letaposták a havat, de hamar megjelent egy tépett seprűvel és egy sapkával a kezében, amely már két éve hiába várta gazdáját az iskola előterében elhelyezett, elhagyott tárgyak varázsdobozában.

- Jó lesz kezének és sapkájának! – mormogta. Azzal visszasietett fülkéje meghitt melegének magányába.

Utolsó nap volt a téli szünet kezdete előtt. A folyosókon lármásan zajlott az összepakolás, a benti cipők kirepültek, a tornazsákok tömött hassal várták gazdáikat a kispadon. 

Hamarosan megérkeztek a szülők is, s a gyerekekkel együtt zajos csapatokban hagyták el az iskolát. Végül Pali bácsi zárta be kulcscsomójával a bejárati ajtót, de előtte még gondosan, a jó gazda szemével nézett körbe a kihalt termeken. „Téli szünet” – gondolta megkönnyebbülten, még egy utolsó pillantást vetve az iskola felé.

Téli szünet volt, mindenki készülődött az ünnepekre. Odakinn tombolt a tél, úttorlaszokat állítva az aprócska zuglói utcák közé. Összekötözött karácsonyfák és szánkók nyomai tűntek fel a hóban. Itt-ott dolmányos varjak pásztázták a terepet. Lilla megfigyelte, hogy ezek az utóbbi időben egyre többen vannak. „De vajon hová tűntek a feketék?” Fénylő tollazatuk és tekintélyt parancsoló csőrük látványa hiányzott a havas világból.

Éjszaka újból esett a hó, betemetve az összejárkált iskolaudvart. 

Aranyfarkú éhes volt, nagyon éhes. Társai is éheztek, a sűrű hótakaró miatt nem jutottak élelemhez.  Már napok óta tartott a téli szünet. Az iskolán diadalt ült a csend, és senki nem morzsázott a hátsó udvaron. Aranyfarkú átfagyva, korgó gyomorral ült a hóember fagyott répaorrán, kis teste dermedten pihegve próbálta meg gondolkodásra ösztökélni kicsiny fekete, búbos fejét.

- Megvan! Az a kislány! – ujjongott fel magában. – Ő mindig ad az uzsonnájából!

Eszébe jutott, hogy a barna hajú, kedves, csupa-mosoly kislány egyszer hogyan játszott vele. A lány hazafelé tartott és zacskóját csörgetve minden ötödik lépésnél egy morzsát hagyott hátra Aranyfarkúnak.

- Tudom! Tudom, hogy hol lakik! – kiáltott volna teli torokkal, ha egy kis cinege tudna kiáltani. – Megyek, megkeresem, hátha sikerül megtalálnom őt!

Azzal Aranyfarkú átrepült a befagyott patakon, keresztül a jégcsapokkal ünnepi díszbe öltözött troli-vezetékek felett, átlibbent a patak-parti kis játszótér és az elhagyatott focipálya fölött, míg végre megtalálta azt a szép széles utcát, ahol a szomorú fűzfák állnak. Rátalált a házra is: nem volt különösebben érdekes épület, csak egy sárga kockaház, de a lakások ablakaiból meleg fények áradtak a fagyos világra.

Lilla szülei a Karácsony estére készülődtek. Mézes sütemény illata ingerelte az éhes gyomrokat, Lilla édesanyja szorgoskodott. Lillának még volt egy kis ideje, úgy gondolta, ír egy szép karácsonyi üzenetet a barátainak. Bekapcsolta hát a számítógépet, de a meghajtó zúgásán is átszűrődtek a halk, különös morzejelek. Mintha valaki kopogtatna. „Kip-kop. Kipi-kop”. 

- Vajon honnan jön ez a hang? – tűnődött Lilla. 

Szemét körbejártatta a szobán, míg végül tekintete az ablakon állapodott meg. A jégvirágos üvegen át is látható volt, hogy …

- Aranyfarkú! – kiáltotta.

A kis cinege megkönnyebbült, hogy Lilla végre észrevette őt az ablaküveg mögül. Kicsi, narancsszínű lábával már jó ideje cirkuszi mutatványosként egyensúlyozott a párkányon felgyűlt hó-hupli tetején.

- Te jó ég! – villant át Lilla agyán. – Hiszen az iskolában napok óta nem járt senki, és a hó csak esik, esik. A cinegék biztosan éheznek!

- Várj, aranyfarkú! – kiáltotta. – Nem hagylak cserben!

Üzenetet írt Fruzsinak, és kérte, hogy nyomban találkozzanak az iskolánál. Lélekszakadva rontott be a nappaliba és sírva kérte a szülőket, hogy segítsenek.

- Mondd csak, Lilla, hogyan jutnánk most be az iskolába? – szólt elgondolkodva a mamája, és a hangjában kételkedés csengett.

Lilla gondolkodott, aztán izgatottan lapozta fel a zuglói telefonkönyvet: „pé mint Pali bácsi! Ez az”! – kiáltotta, s máris tárcsázta a számot. Hosszas csörgés után a jól ismert, dörmögő hang szólalt meg a telefonban. Lilla szívet tépő szomorúsággal mesélte el Pali bácsinak, hogy senki sem gondolt az iskola udvarát környező fákon tanyázó cinegékre. Kérlelte:

- Ugye, odajön, Pali bácsi?

- Meglátjuk… - sóhajtott Pali bácsi, azzal búcsúzás nélkül letette a telefont.

Tíz perc múlva Lilláék és Fruzsiék már az iskola előtt topogtak családjukkal jól kibélelt hócsizmákban, izgatottan kémlelve a környező utcákat.

Egyszer csak hosszú szürke kabátba burkolózott termetes alak fordult be a kihalt utcába:

- Pali bácsi! – kiáltott fel egyszerre a két lány, egymásra nevetve.

Pali bácsi szó nélkül nyitotta ki a kaput, és engedte be a hátsó udvarba a lányokat. Lilla félig töltött zacskót vett elő, és tartalmát, a sok tápláló magocskát a gyerekek szétszórták a hóember körül. 

Kisvártatva előreppentek a kicsi fekete fejű cinegék. Lilla és Fruzsi elégedetten nézték, ahogy óvatosan csipegetik fel a havat pöttyöző gabonaszemeket. 

A barátnők összeölelkezve kívántak egymásnak boldog Karácsonyt. Hócsizmájuk nyoma mélyen fúródott bele az iskolaudvar vastag hórétegébe.

- Na, gyertek, még összejárkáljátok itt a havat nekem! – szólt morogva Pali bácsi.

A két lány összekacsintott, s úgy tűnt, hogy a hóember orráról Aranyfarkú búcsúzóul kis farkával elégedetten billent egyet.

A Karácsonyi mese képeit Sarkadi Nagy Lili rajzolta

A Karácsonyi mesét előadja a - mesét ihlető - Zuglói Hajós Általános Iskola 4. b osztálya.