Mesék » Kandúrkaland » (7.) Felesleges ábrándozás

Felesleges ábrándozás

Cuki ezen az estén a megszokottnál hamarabb érkezett a Kotorékdombhoz. Néhány ugrással odafenn termett. Körülnézett. A lakótelep a sötétedést várta. Akár egy rosszul szabályozott égősoron, egyre több ablakban gyúlt világosság: egy a tizediken, egy az ötödiken, egy újabb a földszinten. Addig forgott körbe, míg végül elszédült a világító ablakok játékában. Leült, hogy rendbe szedje vörös bundáját. Ahova csak a nyelvével elért, végignyalta a rendezetlen szőrcsomókat. Végül elégedetten nézett végig magán. Orrát finoman ingerelte a macskakolbász illata, amit gazdag vacsorájából félretett Blans számára. Amikor Franci néni nem figyelt oda, egy szép darabot a heverő alá, a földig lógó kockás takaró szelíd oltalmába gurított. Kicsempészni már gyerekjáték volt.

Cuki az égre nézett. A hold kerek koronája odafent fénylett, körülötte vékony karéjban hemzsegett az udvarnép. Felhők zavarták meg a mulatságot, sötét árnyékként úszva át a holdkorong előtt. A hideg szél Borneó szigetére is leruccant, és morcosan belekapott Macskakandúr frissen megigazított bundájába. Rossz idők jönnek, dünnyögte Cuki maga elé. Hamarosan itt a tél. Vajon a többiek hol maradnak el ilyen sokáig?

Hiába a hideg szél, ugyanaz a jól ismert melegség járta át, mint annyiszor, amikor Blansra gondolt, a gyönyörű, fehér bundájára, elegáns járására, csillogó szemére. Aki csak látta, megfordult utána. Túl kedves, morfondírozott, nem csak vele elbűvölő, mással is, még azzal a szánalmas Borneóval is. Bajusza már a gondolattól is lejjebb konyult. Borneó... micsoda nagyszerű világ volt, amikor még nem ismerte ezt a nevet, amikor ezt a dombot még egyszerűen csak Kotorékdombnak nevezték, és semmi köze nem volt ahhoz az állítólagosan híres Borneóhoz és a párducokhoz. Nevetséges!

- Nahát, Cuki! Te már itt? - riasztotta fel gondolataiból egy jól ismert hang.
- Nocsak! - villant meg a kandúr zöld szeme. - Borneó! Nem téged vártalak!

Borneó nem válaszolt. A holdra nézett, majd a vörös bundás kandúrra, aki sértődötten hátat fordított. Igen, kilométerekről is kiszagolná ezt... Maga is éppen így viselkedett a többi kandúrral, amikor Mircit megismerte. Felesleges ábrándozás, jutott eszébe Tivadar mamájának intelme. Mindig ezt mondta, ha fiát az asztalra könyökölve találta, ahogy maga elé bámul. Mirci már rég elköltözött a lakótelepről, és ő soha többé nem láthatja viszont a legdrágább macskalányt, akit a föld a hátán hordoz... Hirtelen megrázta magát. Ebből elég! Felesleges ábrándozás...

- Cuki! Blansnak nem kellene már itt lennie?

Tófalvi Macskakandúr megfordult, és úgy bámult Borneóra, mintha a fekete kandúr addig ott sem lett volna.
- De, igen! Igazad van! Nézd! Már szinte minden ablakban világosság gyúlt. Különös... Blans
nem szokott ennyit késni.
- Talán a hideg szél... - dünnyögte szomorúan Borneó. - Keresztülfújja az oldalamat.
- Blansnak vastag, meleg bundája van, nem olyan nyápic - nézett végig Borneón -, mint te.
- Igazad van! - válaszolta Borneó.
-
Cuki elképedt. Mi történik itt? Olyan még nem volt, hogy Borneó ne vegye fel a csipkelődést...

- Igazam van, vagy nincs, nem fontos! - szólalt meg végül. - Csupán egyetlen dolog számít, mégpedig az, hogy miért nincs itt Blans!
- Hamarosan jön... - felelte törődötten Borneó, és megremegett, ahogy a szél hideg ujjaival végigboronálta a testét.

Tófalvi Macskakandúr közelebb lépett, és Borneó orra elé gördítette a macskakolbászt.
- Ezt most azonnal edd meg! - parancsolta ellentmondást nem tűrő hangon. - Nem mondtam még, hogy ki nem állhatom a sovány macskákat?

 


« Előző rész    |    Következő rész »


Ha neked is tetszett, oszd meg ismerőseiddel!


Ugrás a lap tetejére