Mesemalom

Ez a lakótelep kimondhatatlanul egyhangú, és lehangoló egy előkelő angóra származéknak. Ugye, nektek nem kell elmagyaráznom, hogy egy valódi, hófehér bundás, fajtatiszta török angóra összekeverhetetlen a perzsa cicával? Ha valaki ezt nem tudja, kérlek, eszetekbe ne jusson tovább társalogni vele!

A nevem Blans. A gazdám hiába magyarázta, hogy ezt úgy kell leírni, hogy Blanche, mégis kiejtés szerint írták be a könyvbe. Egykutya, legyintett az állatorvos, és kivillantotta egyenletes, fehér fogsorát. Egyáltalán nem találtam viccesnek, hogy egy kalap alá vesz egy kutyával, ami nyilvánvaló udvariatlanság, de azt sem, hogy nem tiszteli a gazdám által választott, elegáns francia nevet. Eleonóra a legjobb pillanataiban Mademoiselle Blanche-nak hív. Úgy ejtik, Madamoliz Blans, vagyis Blans kisasszony.

Nem értem, hogy a gazdám, aki kedves, finom lélek, hogy lakhat egy ilyen helyen. Papírvékonyak a falak, még zongorázni sem tud kedvére. Pedig Eleonórának csak a zene számít. Egyetlen szobájában nincs más bútor az én fotelemen kívül (amiről azt gondolja, hogy az övé), mint a nagy, fekete zongora. Bár... lehet, hogy éppen ezért nem költözünk el. Szíve hangszere biztosan nem férne ki az ajtón. Mióta itt élek, ugyanazon a helyen áll. Lehet, hogy beépítették a lakásba, amikor összeragasztották a falakat. Vagy ide ültették. Miért is ne? Hiszen fából van! Egyszer kipróbáltam rajta a karmaim. Csak egyszer. Akkor Eleonóra is megmutatta nekem az övét. Még sosem láttam annyira mérgesnek.

A zongora és én nem vagyunk valami nagy barátságban. Hangos, nehéz túltenni rajta. Ha a gazdám belefeledkezik a játékba, megszűnik körülötte a világ, és én hiába nyávogok hosszú perceken keresztül, meg sem hallja. Bezzeg a szomszéd! Gizi néni seprűnyéllel kopogtat át, ha nem tetszik neki a darab. Vagy a méltatlankodásom. Nem értem, hogy mondhatja valaki az én énekemre, hogy „fülsiketítő nyávogás". Nem kedvelem Gizi nénit.

Különben kényelmes életet biztosít számomra a gazdám. Délelőtt, amikor a próbák miatt nincs itthon, szundikálok. Kora délután szokott hazatérni. Megérzem, ahogy a háztömb felé közelít. Felpattanok az ablakpárkányra, és figyelem, mikor bukkan fel. Amikor megpillantom, végigtörlöm a bundámmal az ablaküveget, mintha már távolról is az oldalamon érezném simogató kezét.

Kedvelem Eleonórát, jó barátnők vagyunk. Kozmetikushoz is együtt járunk. Míg átkefélik a bundácskámat és a nyakfodromat igazgatják, ő a szomszédos üzletben frissítő arcmasszázst kap. Aranka, a kozmetikusom, figyelemreméltóan ügyes, csak ajánlani tudom minden hölgytársamnak. Eleonórának sajnos, nincs olyan kiváló érzéke a macskabundához, mint a zongorabillentyűkhöz.

Legjobban azt szeretem, amikor a gazdám abbahagyja a klimpírozást, és fáradtan leroskad a fotelbe. Ilyenkor az ölébe ugrom, és együtt nézzük a tévét. Eleonóra nagyon érzékeny. Akárhányszor szerelmes filmet néz, sír. Akkor is potyognak a könnyei, ha a filmnek jó a vége, és akkor is, ha rossz. A múltkor egy ostoba rajzfilmen zokogott. Óvatosan helyezkedtem az ölében, nehogy összemaszatoljon. A só nem tesz jót a macskabundának, megmondta a kozmetikusom is.

Tudom, hogy miért ilyen érzékeny a gazda. Túlságosan magányos szegény. Pedig bájos és fiatal. Még a szemüveg is jól áll neki. Esténként gyakran eljár itthonról. Koncertezni szokott. A farmert ledobja, és elegáns, fekete ruhába bújik. A vidám lófarokból trükkös kontyot formál, az arcát és a szemét kifesti, még a szemüvegét is eltünteti valahogy. Ilyenkor alig ismerek rá. Csodaszép. Méltó gazdája egy valódi angórának.

Amikor elmegy, megvárom, míg tűsarkújának kopogó hangját elnyeli a lépcsőház, azután én is nekiindulok. Várnak a kalandok a macskaajtó túloldalán. Az éjszaka csábításának még a macskakisasszonyok sem tudnak ellenállni.