Mesék » Mesemalom 2 » Viharos éjszaka

Viharos éjszaka

Adorit és a két tippantó úgy érezte, hogy soha nem ér véget az az éjszaka.
A holdat és a csillagokat viharfellegek takarták el. Olyan sötét volt, hogy az orrukig se láttak. Kitartóan meneteltek, dacolva az erős széllel.
Rukk kicsit morgott, amiért Adorit megtiltotta a beszélgetést. „Érthető, persze, mindenfelé őrök cirkálnak, de akkor is! Látott már valaki némán ballagó tippantót?"
Egy szántóföld rögös buckáin botorkáltak át. Már régen betakarították az etetőfüvet, a legfontosabb gabonafélét, ami errefelé terem. A manók botladoztak a kifordított gyökérrel haldokló fűcsomók között. Végre elérték a rusafa erdőt. Abban bíztak, hogy a sűrűben nem jár kihelyezett őrjárat.
A rusafák ágai alig-alig mozdultak meg a viharos szélben. Ezek a famatuzsálemek ezer és ezer vihart kibírtak már. Fittyet hánytak a tomboló szelek pillanatnyi akaratának. Csavaros törzseikre mohacsaládok költöztek, széles oldalágaik szerteágaztak. Erős levélszárak tartották a tányérnyi, sötétzöld leveleket. A kis rusafák biztonságban növekedtek az öreg fák lombjai alatt. Ha megerősödtek, a szülők szótlanul utat engedtek csemetéiknek az ég felé.
A fák lombjai között bagolyszemek pislogtak szemgolyónyi fényt lopva az éjszakába. Trakk megrángatta Adorit köpenyét.
- Mi az? Mi a baj? - suttogta Adorit.
Trakk izgatottan húzta maga mellé két társát. Az egyik fa gyökerei alól fény szűrődött ki. Aprócska fénynyaláb volt, csak egy tippantó vehette észre.
- Nézzük meg, ki van ott - suttogta Rukk. - Nem hiszem, hogy az őrök beférnének egy ilyen szűkös odúba!
- Nem tudhatjuk, ki rejtőzik benn! Veszélyes lehet. Menjünk gyorsan tovább!
Adorit nem akarta veszélyeztetni küldetése sikerét. Azt tervezte, hogy lassan haladnak a főváros felé. Éjszakánként mennek, hogy senki ne vegye észre őket. Titokban akart eljutni a börtönhöz. Nem lelkesedett hát a tervért, hogy kifürkésszék az ismeretlen üreg lakóját. Óvatosságával azonban elkésett. Kíváncsi szempár nézett felfelé az üregből, majd egy szemvillanás alatt eltűnt.
Adorit óvatosságát legyőzte Rukk és Trakk kíváncsisága. A tippantók a lyukhoz ugrottak, és a titokzatos lényt szólongatták.
- Hahó! Hahó! Ki vagy te, odúlakó? Gyere elő!
Nem jött válasz az üregből, és hirtelen a fény is eltűnt.
- Most mit tegyünk? - kérdezte Trakk. - Eléggé bizalmatlan az illető.
Adorit morcosan nézett a bajkeverőkre.
- Nem vett volna észre minket, ha nem ugrándoztok! De most már mindegy. Itt maradunk, és elkapjuk az üreglakót, akármilyen szerzet legyen! Nem kockáztathatjuk meg, hogy feljelentsen minket a királyi udvarban!
A két manó gondosan körbejárta a fát, de csak egyetlen kijáratot láttak az üregből. Adorit poggyászában volt egy vászonzsák. Azt gondosan a lyuk szájához készítették. Elhatározták, hogy felváltva őrködnek a csapda mellett.
A rengeteg erdőben lassan derengeni kezdett. A fák harmatos levelein megcsillant az első, hajnali napsugár. Beosztották az őrséget, majd a tippantók vastag avart toltak a fa gyökerei mellé. E mögé bújtak meg a nappali pihenőre.
Rukk kezdte az őrködést. A zsák meg sem moccant. Néhány óra múlva Adorit következett, de a zsák még mindig üres volt. Végül Trakkon volt a sor.
A lemenő nap sápadtan süllyedt a távoli horizontba, amikor Adorit és Rukk felébredtek a finom, illatos avartakaró alatt.
- Szólj Trakknak, hogy még ő is alhat egy órácskát indulásig!
Rukk izgatottan tért vissza, mögötte Trakk botorkált.
- Adorit! Adorit! Ez a tippantó elaludt az őrszolgálatban! A zsák meg eltűnt! Az üreglakó sehol!
A királyfi roppant mérges lett. Arra készült, hogy alaposan megszidja a gondatlan kis manót, amikor megcsörrent mellettük az avar. Valaki közeledett.
- Csend! Csend legyen, valaki járkál! - suttogta Adorit.
Valami tompán puffant az avarban.
- Szép jó reggelt mindenkinek! Mondhatom, nem túl illedelmes dolog más üregének bejárata elé zsákot pakolni. Alig tudtam kikecmeregni.
Adorit és a két tippantó kíváncsian lestek ki az avarfelhő mögül. Egy sejemanó állt előttük összefont karokkal. Mellette Adorit zsákja, valamivel megtömve.
- Szóval! - folytatta az idegen. - Először mérges voltam, de megláttam ezt a kedves kis tippantót, ahogy ernyedten szuszogott a lyuk mellett, és megesett rajta a szívem. Azt gondoltam, ártalmatlan vándorok lehettek. Így van?
A sejemanó megfogta a zsák két alsó csücskét, és tartalmát az avarra szórta.
- Gomba! Friss, illatos! Gyertek, vacsorázzunk együtt!
- Nahát! Hogy kerül ide egy sejemanó? Azt hittem, sejemanók csak Kalandriában élnek!
- Hát élnek még? - ragyogott fel az üreglakó szeme. - Mindent el kell mesélnetek! Én is elmesélem, hogy kerültem ide!
Az erdőlakó örömében megölelgette a tippantókat, azután Adorit elé lépett.
- Te nagyon emlékeztetsz engem valakire!
Hosszú ujját a szája elé téve töprengett, miközben Adoriton jártatta a tekintetét. Hirtelen felkiáltott.
- Igen, megvan! Aldinnak éppen ilyen volt a szeme. Soha nem felejtem el a születésnapi ünnepséget, amikor a királyfi a csodás mesemalmot kapta! Micsoda meglepetés volt!
Adorit meghajolt, és remegő hangon szólalt meg.
- Igazad van, kicsi manó! Aldin az én apám. Én Adorit vagyok, Fréza és Aldin fia!
A kis manó a meghatottságtól remegő hangon válaszolt.
- Furunk a nevem.
Az illatos gombák kísértésének nem tudtak tovább ellenállni. Leültek és csendben falatozni kezdtek. Adorit elmerengett.
- Ilyen finom gombákat utoljára nagyanyám, Híria udvarában ettem! Trunk szállított neki. Ő is sejemanó, mint te! Nagymamám jó barátja.
Furunk felpattant, és izgatottan járkálni kezdett, miután meghallotta a nevet.

 

Ábrisnak


Ha neked is tetszett, oszd meg ismerőseiddel!


Ugrás a lap tetejére