Mesemalom

Frézát hiába várták a Szivárvány Palotában. Nem jött haza sem egy hónap, sem egy év múltán. Senki nem tudta, hova tűnt a királynő. Egyedül az volt biztos, hogy Legyezőföldre nem érkezett meg. Szféria levelet küldött az ottani uralkodónak, aki azt a választ küldte, hogy Fréza nem járt a szülőhazájában.

Híria egyedül maradt a négy királyfival, és az emlékeivel. A Szivárvány Palota máskor oly barátságos falai most hidegen sütöttek. Úgy döntött, nem marad itt tovább, felköltözik a Kolmen fennsíkra, a kis palotába, ahol valaha felnőtt. A fennsíkon közel van az ég, és csillogóan zöld a fű. „A fiúk szeretni fogják, jobb lesz ott nekik, mint itt, ahol minden és mindenki a szüleire emlékezteti őket" - gondolta.

Híria az elutazás előtti estén beszélt miamájával, Szfériával, Trunkkal, a sejemanóval és Umberrel, a hosszú lábú békával. Rájuk bízta az ország dolgainak intézését. Úgy döntöttek, hogy Szféria a palotában marad, de minden héten ellátogat a fennsíkra, és közösen vitatják meg a legfontosabb kérdéseket. Híria titokban abban bízott, hogy Fréza egyszer csak betoppan. Nem akarta üresen hagyni a palotát.

A Kolmen fennsíkon békésen élt a nagymama és négy unokája. Nyolc éve éltek már Híria plaotájában. A királyfiak szépen cseperedtek. A három nagyobbik gyermek szinte észrevétlenül férfivá érett. Szolansz csaknem az ifjúkor határát súrolta. Azóta nem jött hír Fréza felől.

Abakusz és Silabusz a napokat Híria hatalmas könyvtárában töltötte. Tanulmányozták a természettudományokat, Kalandria, és a Terdon történelmét, és a bolygó népeiről szóló, színes leírásokat. Nagyszerű társalkodóivá váltak Híriának. Esténként együtt üldögéltek a rózsalugasban, és megbeszélték mindazt, ami éppen foglalkoztatta őket.

Az ikrek a fennsíkon sem tudtak lemondani legkedvesebb csemegéjükről, a sejemanók zamatos gombájáról. Igaz, erre nem is volt szükség. Trunk minden héten felkereste Híriát, és sosem érkezett üres kézzel.

Ahogy Adorit cseperedett, egyre nyugtalanabb ifjúvá vált. Nem találta a helyét nagyanyja palotájában. Napközben a fennsíkon kalandozott. Esténként csöndben ült az asztal mellett, s ha befejezte a vacsorát, elköszönt és visszavonult a szobájába. Nem úgy azon a nevezetes szombat estén, amikor húsz esztendős lett.

 - Anyám! Nem várhatunk tovább arra, hogy hazaérkezzenek a szüleink. Az ősi törvények szerint a felnőtt fiúgyermeké az uralkodás joga, ha üres az ország trónja!

Minden szempár Adoritra szegeződött, még a Szolansz is őt bámulta. Tudta, hogy Adorit olyan dologról beszél, ami a család és az ország sorsát érinti. Csend lett a teremben. Híria higgadtságot parancsolt magára. Poharát megkocogtatva szólni készült.

 - Adorit, fiam! Vártam már, hogy valamelyikőtök nekem szegezze ezt a kérdést. Őszintén szólva az sem lep meg, hogy te hozakodtál ezzel elő, bár nem te vagy a rangidős.

A hirtelen beállt csendben minden szempár Híriára szegeződött.

 - Igen, tulajdonképpen igazad van, fiam! Nem várhatunk tovább sem Aldinra, sem Frézára. Nem forszíroztam eddig a trónra lépést, Szfériával és a tanácsadókkal gördülékenyen intéztük a napi ügyeket. De ami igaz, az igaz. Nem maradhat így a végtelenségig. Lehet, hogy ők már sohasem térnek vissza. Talán csak bennem él még a remény...

Híria megkeményítette arckifejezését, és magasba emelte a mutatóujját.

 - A törvény egyértelmű. Én vagyok az anyakirálynő, és én döntöm el, kire bízom az uralkodást! Választásom pedig olyan személyre esik, akinek bölcsességében nem kételkedem. Úgy döntöttem, hogy a trónra Abakusz és Silabusz lép. 

Adorit elsápadt. Híria körülnézett, és folytatta a rögtönzött beszédet.

 - Ők a rangidősök, és kiváló ismeretekkel rendelkeznek az országról, annak lakóiról, és a bolygónkról. Adorit! Úgy ítélem meg, hogy a te képességeid alkalmassá tesznek az ország védelmére. Ezért te leszel a legfőbb hadúr. Az az óhajom, hogy valamennyi fontos kérdésben egyeztess a bátyáiddal! Nélkülük nem hozhatsz döntéseket!

Szolansz a nagyanyjára nézett.

 - Hát én? - kérdezte.

Híria elmosolyodott.

 - Te edd meg a pudingodat, Szolansz!

Adorit összeszorított ajkakkal, feldúltan állt. Biztosan érezte, egyedül ő alkalmas az ország vezetésére. Buzgott benne a tettvágy. Eszébe sem jutott, hogy Híria a főhatalmat bátyjaira ruházza, akik másra sem képesek, mint naphosszat a könyvtárszobában üldögélni.

Az újdonsült uralkodók meglepetten néztek hol egymásra, hol Híriára. Silabusz meghajtotta fejét, és így szólt.

 - Munkába állítjuk tudásunkat, ha te így akarod, nagymama! De szeretnénk, ha te és a tanácsadóid mellettünk maradnának és az államügyekben a jövőben is úgy születnének meg a döntések, mint eddig.

Szolansz még le sem nyelte a falatot, amikor újból megszólalt.

- És én?

- Neked söprés az ágyba, ha befejezted a vacsorát! Későre jár! - mondta Híria összeráncolt homlokkal, de a szeme sarkában szeretetteljes mosoly bujkált.