Mesemalom

A három kóbormacska, Nyarvók, Puffmancs és Cili tappancsai szinte elsüllyedtek a hóban. Nyarvók szürke bundája, mely valaha olyan fehér volt, mint a friss hótakaró, alig látszott ki belőle, és úgy tűnt, Puffmancs, a fekete kandúr is fehér csizmát visel. Nem járt a villamos. Nem jött busz sem. Nem dudáltak az autók, hogy menj már innen, ostoba macska, még el talállak ütni, ki tudja miért, most valamennyi eltűnt az utakról. Még a bosszantható kutya is kevesebb volt a megszokottnál. Fehér paplan borította be a külváros házait, utcáit.

Emberek sem jártak odakinn. Egyetlen járókelő közelített feléjük csupán, András bácsi. Botjával minden lépésnél újabb lyukat ütött a friss hóba, mintha veteményezni készülne a tél kellős közepén. Az öreg rosszul látott, de a macskák mocorgását meghallotta.

- Boldog Karácsonyt! - mondta botját a magasba lendítve, és bajuszának végére nyomban ráfagyott a friss lehelet. - A gyerekek már várnak! Nélkülem nem kezdik el a szentestét, így mondta a fiam! Szaladok is - szólt, és elmosolyodott. - Legalábbis igyekszem. Ez a buta láb már nem a régi!

András bácsi búcsút intett a botjával. Karácsony, az ám, Karácsony, gondolták a macskák, és ahogy egymásra néztek, tudták, hogy valamennyien ugyanarra gondolnak. Szemük előtt fellobbant a gyertyák fénye, és megjelentek az ünnepi lakoma maradványai.

A kóbormacskák törzshelyét, az utcasarkot, ahol a kukák álltak, az elmúlt hetekben egy karácsonyfaárus foglalta el. De most eltűnt, a fenyőfákkal együtt. Ám egy kisebbfajta fa, melynek ágai itt-ott megtörtek, talán éppen a nagy fák súlya alatt, még most is az utcasarkon hevert. Csúcsát megadóan hajtotta le, ágait csaknem belepte a hó. A macskák egymásra néztek, és a fenyőfa mellé ugráltak.

- Gyerünk! - adta ki a parancsot a vörös macska, Cili. - Vigyük el az erdei tisztásra, és csináljunk saját Karácsonyt!

A többiek hevesen bólogatottak.

- Húzd meg! Hú-úzd meg! - vezényelt Cili.

A kis fa szó nélkül tűrte, hogy a kóbormacskák keresztülvonszolják a járdán, a kisutcán, a nagyutcán, végül a kiserdőhöz vezető ösvényen. A fa szálkás csíkjai, és mancsnyomok jelölték útjukat a hóban.

- Ez az! Itt jó lesz!- mondta Nyarvók. - Csináljunk egy hóoszlopot és állítsuk bele a fát!

A macskák a tisztás közepére kaparták a havat, és jó sokáig ugráltak rajta. Összeállt a hóoszlop, beleállították a karácsonyfát. A kis fa megrázta tűleveleit, és büszkén kihúzta magát.

- Hrrr... - hangzott fel a fák közül a vészjósló hörgés. - Hát ti mit kerestek a felségterületemen?
- Karácsonyfát állítunk! - válaszolt Puffmancs, aki hírhedt volt arról, mennyi kóborkutyát pofozott fel már a környéken. - Ma van Karácsony, a szeretet ünnepe! Ilyenkor tilos a vicsorgás, Foncsor! Inkább gyere ide közénk!

A loncsos, csimbókos, félig puli, félig ki tudja milyen kutya, aki valaha szebb napokat élt meg, meghökkenve járta körül a fenyőfát.

- Hm... ez igazán szép! Emlékszem, amikor még én is háznál laktam, Karácsonykor belestem az ablakon. Igen, éppen ilyen fát állítanak ilyenkor az emberek, mint ez itt. De fel is díszítik, úgy ünnep az ünnep!

Foncsor a fák közé futott, és kisvártatva visszatért. Szájában jókora, fehér csontot cipelt.

- Tegyétek fel a fára! A ti mancsotok ügyesebb, mint az enyém!- vakkantotta, és óvatosan Cili lába elé helyezte a kincset. - Ünnepi alkalomra tettem félre! Nézzétek csak! Azon az ágon lóg egy hosszú madzag, az éppen jó lesz!

A macskák még fel sem kötötték a csontot, amikor a fához futott Klapp, a szürke nyúl.

- Nahát! Mindig arra vágytam, hogy végre az erdőben is legyen igazi karácsonyfa! Van itt egy répa! Csak néhány harapásnyi hiányzik belőle... - pirult el szemérmesen. - Ünnepi alkalomra tartogattam!

A fák közül kidugta a fejét Röfi mama, az erdő legtekintélyesebb vaddisznó kocája.

- Nahát! Erdei karácsony! Várjatok! - mondta. A berkenye gyökerei között kutatott hosszú orrával. - Ezt itt ünnepi alkalomra tartogattam! - gurította eléjük a fehér kalapos gombát. - Jól fog mutatni a fán!

Suti, az őzike is előbújt. Fogai között hosszú csipkebogyó ágat tartott, rajta piros bogyók csillogtak.

- Kérlek, tegyétek fel ezt is a fára! Tekerjük körbe vele, hogy mindenütt díszítse! Ezt az ágat késő ősszel találtam az ösvényen. Biztosan letörte egy kiránduló. Félretettem. Ünnepi alkalomra tartogattam!

A tisztás szélén álló nyárfa száraz ágai egyszeriben megmozdultak, és Belzen, a vörös bundás mókus ugrott le eléjük.

- Itt a legszebb dió, amit ezen az őszön találtam. Különleges alkalomra tartogattam. Kérlek, tegyétek fel ezt is!

A madzag elfogyott, mire minden felkerült az ágakra. A kis fa most még büszkébben húzta ki magát. Ünnepi díszben pompázott. Az állatok körbeállták, és elbűvölten nézték.

- Nahát! - sóhajtott a fa. - Álmodni sem mertem ekkora megtiszteltetésről!
- De valami mintha még hiányozna róla! - morogta csöndesen Foncsor.
- Igen... - szólt Nyarvók. - Valami a tetejéről... De így is szép! És a miénk!

Egyetlen csillag figyelt csak az erdei tisztásra.

- Sosem láttam még ennél szebb karácsonyfát! -suttogta. - De az nem igazság, hogy semmi nem ragyog a csúcsán!

Azzal fogta magát, és sebesen alárepült, fényes csóvát húzva maga után az égen. Egyenesen a fa tetejére ugrott. A hópelyhek lassan újra szállingózni kezdtek, s mint egy híres tánckar, úgy keringőztek a fa körül, gyémántként szikrázva a sugarak ragyogásában.

A kis csillag lehunyta a szemét. Még azzal sem gondolt, hogyan jut vissza az égre. Aranyfénye beborította a tisztást, és átmelegítette az állatok szívét.