Mesék » Holdkő Város » (2.) Marci

Marci

Másnap reggel a nap szokatlanul melegen ragyogott alá a tavaszi égboltról. Az éjszakai szélnek már csak néhány letört ág jelezte nyomát. Marci félálomban heverészett az ágyán. Azon tűnődött, vajon álmodta-e, hogy a nagymama az imént benn járt a szobájában, és méltatlankodva becsukta az ablakot. Még ő sem értette, hogy Marci miért szereti ennyire a szelet, miért alszik nyitott ablaknál még ilyen viharos éjszakán is.
Megpróbált kinyitni dióbarna szemét, ám az nem akart engedelmeskedni, szemhéjai újra meg újra lecsukódtak.
- El fogsz késni, kisunokám! - hangzott fel a konyha irányából a nagymama figyelmeztetése. - Gyerünk, pattanj már ki az ágyból! Kész a reggeli!
Ez már biztosan nem álom, morgott Marci. Lassan fejtette le magáról a takarót, hogy a finom meleg minél tovább vele maradjon. Ám ahogy egyre feljebb hajtotta, a lepedőn megpillantott egy alaposan megtermett, égszínkék tojást.
- Nahát! - kiáltott fel. - Mi a csuda ez?! Hogy kerül strucctojás a takaróm alá?
Egyetlen pillanat alatt éberré vált. Kiugrott az ágyból, letérdelt az ágy mellé, hogy közelről vegye szemügyre az óriástojást.
- Hogy került ez ide? Talán a szél mégis tud varázsolni, mint álmomban? - suttogta. - Egy tojás...
Nagymama egyre türelmetlenebbül kiabált.
- Marci! Nem látom, hogy készülődnél! Ne bosszants fel, kincsem!
- Igen, nagyi! - hebegte Marci gépiesen. - Máris megyek! Öltözöm!
Gondolatai sebesen peregtek. Biztonságba kell helyezni a kék tojást, nehogy a nagymama véletlenül kidobja vagy összetörje. Olyan rossz a szeme. Sietve a párnái közé rejtette, majd bevetette az ágyat. Tökéletes gondosságra törekedett. Minden szegélyt, gyűrődést kisimított, a paplan dombocskáit finoman elegyengette, még a sarkát is visszahajtotta, ahogy tavaly nyáron a szállodában látta. Amikor nagyi benyitott a szobába, Marci már felöltözve állt, csak szőke, fényes szálú haja meredezett összevissza.
- Nahát! - mondta elképedve a nagymama, és örömében hatalmas puszit nyomott Marci arcára. - Te bevetetted az ágyat?! Micsoda meglepetés!
Marci szerette a nagymama illatát, a reggeli foszlós kalács, és a hosszú, ezüstös hajfonat tiszta illatának utánozhatatlan keverékét. Szerette átölelni dundi derekát. Ilyenkor a nagyi magához mérte. Mostanában már azt méricskélték, hogy Marci hány centivel nőtt magasabbra, mint a nagymama, aki sajnos csak egyre töpörödöttebb lett.
- Ma délután egyedül szeretném megírni a leckémet! - húzta ki magát Marci.
Nagymama nevetett.
- Rendben! - kiáltotta. - Ugyan ki akadályozhatna meg ebben egy nagyfiút? De most már aztán húzz bele, ha nem akarsz elkésni!
Aznap rövidített órák voltak az iskolában. Marci még így is alig várta, hogy véget érjen a tanítás. Fél tizenkettőkor elsőként szaladt ki az osztályteremből. Hangosan elköszönt Józsi bácsitól, a félig süket portástól, és felpattant a trolira, ami éppen akkor állt meg az iskola előtti megállóban. Egyedül ment haza ma is, ahogy általában. Már a trolin ülve jutott eszébe, hogy nagymama a kedvencét ígérte ma ebédre. Rántott sajtot, krumplipürével. Már a gondolattól is összefutott szájában a nyál. De igazából mégsem ezért sietett ennyire haza.
Amikor belépett az ajtón, puszit nyomott a nagymama puha arcára, és a szobája felé vette az irányt.
- Egyedül egyem meg az ebédet? - szólt utána a nagymama méltatlankodva.
- Dehogyis, nagyi! Ne haragudj, máris jövök!
Marci engedelmesen kezet mosott és a virágos terítővel letakart, szépen megterített asztal mellé ült.
- Azt hiszed, nem látom, hogy egész máshol jár a fejed? - mosolygott a nagymama, és apróvirágos tányért rakott Marci elé, melyen krumplipüré kupac gőzölgött a rántott sajt kacsingató aranytallérjai mellett.
Nagymama befejezte a terítést, leült, és némán hozzáláttak az ebédhez. A kés és a villa halkan koccant a tányér aljához. A sajt finoman olvadt szét Marci szájában. Éppen olyan volt, ahogy szerette. A belseje lágy, a kérge ropogós.
Marci nem szívesen mesélt az iskoláról. Nagymama tudta jól, nem is kérdezgette a benti dolgokról. Majd beszél, ha akar, gondolta. Marci azon tűnődött, hogy miről mesélhetne a nagymamának. Hogy Bence megint új mobiltelefont kapott, a legújabb modellt? Nem is értené... Neki még okostelefonja sincs, sőt, a mobilt sem szereti. Túl kicsik rajta a gombok, szokta mondogatni.
- Köszönöm az ebédet, nagyi! Remélem, holnap is sajtot csinálsz!
- Még csak az kellene! Nem hallottál még az egyoldalú táplálkozásról? - kacagott a nagymama.
Marci felpattant a konyhaasztaltól, tányérját a mosogatóba tette.
- Megyek, megírom a házit. Ma egészen egyedül, nagyi, ahogy reggel mondtam! Neked is pihenned kell egy kicsit. Ígérd meg, hogy szundítasz egyet!
- Persze, hogy megígérem! Vagy görbüljön meg a kisujjam!
- Nagyi! - nevetett Marci. - A vak is látja, hogy görbe a kisujjad.
- Jó, jó! Tényleg megígérem! - kacsintott a nagymama. - De most aztán sipirc, gyerünk leckét csinálni!
Marci felkapta a bejárati ajtó mellé ledobott, ólomsúlyú iskolatáskát, és becipelte a szobájába. Amikor belépett, körülnézett. Minden érintetlen volt, éppen úgy, ahogy reggel hagyta. Legalábbis úgy tűnt. Az ágy ugyanúgy volt bevetve. Ledobta a táskát az íróasztal mellé, majd óvatosan becsukta az ajtót. Az ágyhoz ment. Izgatottan széttolta a párnákat. Kezét a szája elé kapta, hogy letompítsa saját kiáltását.
- Nahát! Mi történt itt? - suttogta dermedten maga elé.
A párna alatt, ahol reggel a tojást hagyta, most szanaszéjjel hevertek a kék tojáshéjdarabok. Talán nagyi ráült az ágyra, suhant át fején. De nem, ez nem jellemző rá, egész nap jön-megy, nem szokott csak úgy üldögélni, különösen nem az ő szobájában. Ha véletlenül lepihen, akkor a saját foteljébe. Hát akkor meg mi történt itt?
Lerogyott az ágy szélére, állát a tenyerébe ejtette. A fejét törte. Lassan végigpásztázta a szobát. A megszokott tárgyak. A nagy kupac lego, az íróasztal, rajta a filctollak, a füzetek, a könyvek... Tekintete továbbhaladt, és megakadt a könyvespolcon. Mi a csuda az ott?! Nahát! Egy porcelánbaba! De hogy kerül az ő szobájába?! A nagymama soha nem hozná át a saját babáit.
Újra meg újra megdörzsölte a szemét. Ott volt. Ha tizedszerre dörzsölte meg, akkor is. Semmi kétség. A kedvenc kalandregénye előtt egy termetes baba ült. Egy harangszoknyás, barna hajú baba... Egész csinos darab a fitos kis orrával. Lábát lelógatta, hátát a könyv gerincének támasztotta, és merev tekintettel bámulta Marcit.
A fiú felállt, és óvatosan közelebb lépett. Felemelt kezét a babához közelítette. Már csaknem megérintette rózsaszín lábát, amikor az váratlanul nagyot rúgott.
Marci rémülten hátraugrott.
- Jó ég! Hiszen ez nem játékbaba!
- Még hogy én baba! Kikérem magamnak! Tündér vagyok. Legalábbis azt hiszem...
Marci tátott szájjal bámulta a durcás kislányt, aki egykedvűen kalimpált lábszárával, miközben Marcit figyelte. Talán azért hitte azt, hogy baba, gondolta, mert olyan szép, szabályos az arca, zöld szeme úgy csillog a sűrű seprűszempillák függönye alatt, mint a gyöngy, és barna hajfürtjei is éppen olyan rendezettek, mint a mama porcelánbabáinak. De ez az arc élt, nem úgy, mint a babák arca, ráadásul olyan grimaszokat vágott, hogy Marcinak nevethetnékje támadt.
- Úgy! Tündér?! Errefelé nincsenek tündérek, itt emberek élnek, mint én. Nem tudok túl sok dolgot a tündérekről, de azt igen, hogy nem szoktak rúgkapálni...
- Érzem, hogy tündér vagyok! - jelentette ki a baba ellentmondást nem tűrő hangon. - Ezt súgja valami itt belül...
- Ha ilyen okos vagy, mondd meg azt is, hogy mi a neved, és hogy kerültél a szobámba. Ó, erről jut eszembe! A nagymama mérges lenne, ha látná, hogy milyen illetlenül viselkedem. Még be sem mutatkoztam.
A fiú esetlenül pukedlizett.
- Marcinak hívnak.
A csöppnyi tündér végigmérte a fiú nyúlánk alakját, sápadt bőrét. Durcásan biccentett. Nem szólt, csak lebiggyesztett ajakkal tovább bámult, ám néhány pillanattal később váratlanul eleredtek a könnyei.
- Hát éppen ez az! Jót kérdezel! Fogalmam sincs, hogy kerültem ide. Itt ébredtem fel ebben a szobában, a takaród alatt. Találtam egy írást is, de nem tudom elolvasni.
A hüppögő tündér egy papírfecnit nyújtott Marci felé.
- - Te tudsz olvasni? - kérdezte elcsukló hangon, és könnyes csillagszemeit esdeklően a fiúra szegezte.
- Igen. Megtanultam az iskolában. Mutasd azt a papírt!
Marci a könyvespolchoz lépett, és átvette a levelet.
- De hiszen ez az irodalom füzetemből van! - ugrott hátra. - Ezért kaptam ma egyest magatartásból! Látod? Valaki éppen a leckémből tépte ki ezt a darabot. Te voltál?!
A tündérlány loknis barna fürtjei jobbra-balra libbentek, ahogy tiltakozva a fejét rázta.
- Nicsak! Milyen különös írásjelek! Szálkás, ismeretlen betűk. Talán egy titkos üzenet. Sajnos, én sem tudom elolvasni...
- Biztosan tündérnyelven írták - suttogta a lány, és kicsi kezét az ölébe ejtette. - Ismersz valakit, aki tud tündérül?
Marci felnevetett.
- Néhány osztálytársam tanul angolul és németül. De tündérül senki. Sajnos, nem tudok segíteni. Hacsaknem...
A lány élénkzöld szeme Marci sápadt arcát kutatta.
- Hacsaknem... - ismételte Marci, és hosszú szempillái sűrű erdejével szegélyezett, barna szembogara vidáman felcsillant. - Lehet, hogy butaság, de miért is ne. Meg lehet próbálni...
- Mondd már, mit találtál ki!
Marci közelebb lépett.
- Tudod a lányok a suliban folyton egy új, számítógépes játékról beszélnek. Tündérvilág a neve. Állítólag nagyon különleges funkciói vannak, de ennél többet nem tudok. Nem vagyok lány... - pirult el.
- Nem tudom, mi az a számítógépes játék, de ha segít...
- Csak egy ötlet. Kipróbálhatnánk. Este, ha a nagymama elaludt, regisztrálok rá, és kipróbáljuk, mit tud. Hátha van rajta szótár, vagy valami, ami segít. Rendben?
A tündérlány bólogatott.
- Kellene egy név, amin téged regisztrálunk. Ha nem tudod a neved, kitalálok neked valamit. Valami lányosat... Várjunk csak... Fanni! Mit szólnál ahhoz, hogy Fanni?
- Tetszik, igazán szép!
- Szólíthatlak én is is így? Persze, csak addig, amíg kiderítjük, hogy mi az igazi neved.
- Rendben!
Nagymama elzárta a vízcsapot a konyhai mosogatónál. Hangja vidáman csengett.
- Marcikám! Nemsokára készen van a vacsora. Előtte ellenőrzöm a házi feladatodat! Már csak fél órád maradt!
- Te jó ég! - vörösödött el Marci. - A házi! Egészen megfeledkeztem róla. Gyorsan megcsinálok mindent. Figyelj, Fanni! Ha a nagymama bejön a szobába, te bújj el a könyvek mögé. Nem gond, ugye? A kétkötetes nagy német szótár mögött jól el tudsz rejtőzködni! Látod? - mutatott rá a sötétkék kötetekre, melyeket mozdítani is alig bírt.
Fanni gondterhelten bólintott.
- A nagymamád veszélyes?
- Nem, dehogy! - nevetgélt Marci. - De isten tudja, hogy mit gondolna. A felnőttek néha olyan furcsák...
Fanni a polcon ülve lógatta alá a lábát, és érdeklődve nézelődött, míg Marci sebesen írt a füzetébe. Kintről csoszogó papucs hangja hallatszott be. Marci tudta, hogy a nagymama egyenesen a szoba felé tart.
- Most! Gyorsan rejtőzz el!
Nagymama benyitott, és csodálkozva nézte unokája füzet fölé görnyedő hátát, tintás kezét, ahogy ír, ír és ír.
- Szegénykém! Tényleg nagyon sok lehetett ma a házi feladat, ha még nem végeztél!
Marci megfordult a forgószéken, és zaklatott arccal nézett a nagymamára.
- Irma néni nagyon sokat adott fel matekból, nagyi! Igyekszem. Mindjárt kész. Máris megyek vacsorázni.
Arca felderült.
- Tényleg, mi a vacsora?
- Spenót sajtos virslivel.
Marci megnyalta a szája szélét.
- Nyami! Sietek! Csak öt percet adj.
Nagymama bólogatott, és óvatosan becsukta maga mögött az ajtót. Marci gyorsan befejezte az utolsó feladatot.
- Jaj! Ezek a törtek ma is letörtek... - suttogta nevetve.
Felpattant az íróasztal mellől, táskájából előhúzta az órarendet, és sietve összepakolt.
- Kész! - mondta, és mosolyogva intett Fanninak, aki a német szótár mögül kikandikálva a szoba falán lógó autós képet nézegette. Fanni visszaintegetett, és tovább nézelődött.
Marci kiviharzott a konyhába, és szó nélkül hozzálátott a sűrű, sötétzöld spenótnak, ami már a tányérjában várta. Nagymama ámulattal nézte, hogy Marci milyen jó étvággyal falja be a vacsorát.
- Jó fokhagymás! - dünnyögte teli szájjal. - Nagyi, miért van az, hogy az iskolában soha nem kapunk ilyen finomat?
Marci hirtelen elkomorodott.
- Szeretnék ma korán ágyba bújni!
A nagyi gyanakodva mérte végig unokáját. Szemüvegét orra végére tolta, homloka sűrű, vékony redőkbe húzódott. Éppen az ellenkezőjéről szoktak esténként vitatkozni. Marci tizenegyig is ébren maradt volna, ha a nagyi nem űzi be az ágyba. Végül a nagymama nem szólt semmit, csak bölcsen bólintott. Hiába van ilyen jó étvágya, gondolta bánatosan, talán mégis bujkál benne valami. Jobb lesz, ha kialussza magát.


« Előző rész    |    Következő rész »


Ha neked is tetszett, oszd meg ismerőseiddel!


Ugrás a lap tetejére