Mesemalom

Olma, a tündér fáradt volt, nagyon fáradt. Rózsaszín selyemtopánkája elszakadt, göndör, vörös fürtjei csapzottan hullottak alá törékeny vállára. A vihar két álló napja tombolt a Keleti Kertek felett, és ő pihenés nélkül dacolt a széllel, a szakadó esővel, áttetsző szárnya megtépázott esőkabátként lógott alá. Egyre jobban félt, hogy vele történik meg, ami ezer esztendőnként csak egyszer fordul elő a Keleti Kertek tündéreivel. Talán ő lesz az, aki nem érkezik meg időben Holdkő Városba.
Elérte ugyan a hegyvidék első, alacsonyabb domborulatait, és látta az óriási márványhegyet, melynek túloldalán Holdkő Város és úti célja, a kristályház áll, de már nem bírt repülni. A Város, és a híres körtánc a négy égtáj tündéreivel számára örök álom marad. A kristálypalotába kell szállítni a tündérgubót, és elhelyezni a „Keleti Kertek" feliratú fészekbe, mondogatta egyre elkeseredettebben. Erre az eseményre készült három tavasz óta, és most bánatos szívvel gondolt rá, hogy mégsem sikerül. Kétségbeesetten nézte az előtte tornyosuló, hatalmas, fehér sziklákat, melyek körvonalait elhalványította a szakadó eső. A viharfelhők árnyékában még a csúcsot sem tudta kivenni. Pedig itt kellene átrepülnie, vagy valahogy átjutni a túloldalra.
Üggyel-bajjal elvergődött az első barlanghoz, amit az egyik fehér szikla rejtett. Benézett. Nem látott senkit odabenn. Úgy döntött, behúzódik ide, hogy kicsit megpihenjen. Kíváncsian körülnézett. A kis üreget állatok lakhatták. Döngölt földjét friss szalma borította, falára jászolt ácsoltak. Első dolga volt, hogy ellenőrizze a gubót. Ha ugyanolyan kék, mint amikor elindult, akkor nem esett baja. Bekukkantott a kosárba, és megkönnyebbülten felsóhajtott. Igen! A gubó friss és egészséges, éppen olyan, mint odahaza, amikor aláhullott a vörös selyemvirágok szirmai közül. Indulás előtt gondosan kibélelte fűzfakosarát mohával, és óvatosan arra fektette a gubót, ami nagyon hasonlított a Keleti Kertek hattyúmadarainak hatalmas, pöttyös tojásaira. A legpuhább mohacsomót a gubó tetejére tette, hogy védelmet nyújtson a szél, az eső és Keleti Kerteket Holdkő Várostól elválasztó, ismeretlen hegyvidék ragadozó madarai ellen. Végül saját selyemkendőjét is a kosár tetejére kötözte, úgy indult útnak.
Olma felpattant. Vizes uszályával felkavarta maga körül az illatos szénát. Döntött. Úgy cselekszik, ahogy a Nagy Tündérkönyv a rendkívüli helyzetekre előírja. Minden erre vonatkozó sort kívülről fújt: „Viharos időben keress egy biztonságos helyet, és abban húzódj meg a gubóval! Takargasd be jól, hogy ki ne hűljön, bántódása ne essék! Ha a veszély elmúlt, azonnal indulj útnak Holdkő Város felé. De vigyázz! A harmadik nap éjjelét semmi szín alatt ne lépd túl! Ha addig nem jutsz el a kristályházig, akárhol is vagy, helyezd a gubót biztonságba, és repülj tovább! Hátra se nézz! Ne félj, és ne feledd, hogy a palánta kikel majd, és megtalálja a helyes utat! Azok a tündérek, akik így születnek, nagyra hivatottak. Ezért hát ne legyen szomorú az ilyen tündérmama!"
Ez volt a harmadik nap, mióta útra kelt, és már csupán néhány perce maradt napnyugtáig. Tudta, hogy nem kockáztathat tovább, keresnie kell egy biztonságos helyet a gubó számára. Szerencsére, legalább az eső elállt. Ellenőrizte a kosarat, és kilépett a barlangból. Lerázta magáról a vízcseppeket, és utolsó erejével újra szárnyra kapott. Már maga sem tudta, merre repül az alkony sűrűsödő sötétjében.
A még mindig heves szél talán csak incselkedett, amikor hátrafújta vörös fürtjeit. De lehet, hogy segíteni akart, hogy a tündér észrevegye az éjszaka sötétjében a fehér falú, piros tetős, hosszú házat, melynek nyitva felejtett ablakát szél úrfi egyik kezével gorombán csapkodta, hogy a korhadt fa nyikorgását s benne saját erejének hangját hallgassa újra meg újra.
Olma közelebb repült a nyitott ablakhoz. Éppen be tudja préselni magát, gondolta, csak jó ütemben kell elkapnia az ablakszárny csapódását. Amikor a következő pillanatban a szél újra kivágta az ablakot, szárnyát összehúzva bebújt az ablakkereten.
Sötét volt, az orra hegyéig sem látott. Elnyűtt topánkája alatt puha szőnyeget érzett. Előkotorta a szoknyája zsebébe rejtett tündérpálcát, és megsuhogtatta a levegőben. Az aranypálca végén pislákoló fény gyúlt. Meglepetten nézett körül. Nem látott még ehhez foghatót. A tágas szoba a Keleti Kertek tündérszobáihoz hasonlított, csak itt minden kicsivel nagyobb volt. Egy magas asztalon könyvek és füzetek hevertek szanaszéjjel. Arra gondolt, hogy valami ismeretlen országba kerülhetett, ahol nem élnek tündérek, hiszen Tündérföldön sehol sincs ekkora rendetlenség. A könyvkupac mellett egy lapos, fényes fekete doboz hevert, melynek oldalán olykor-olykor parányi fény gyulladt fel. Éppen olyan, mint a világító kristály Olma tündérpálcájának végén.
A másik sarokban, egy nagy dobozban, rengeteg színes kocka tornyosult egymásra halmozva. Olma óvatos léptekkel beljebb sétált. A sarokban megpillantott egy ágyféleséget, rajta fehér takarókupac. Odalopódzott, és megsimogatta a szövetet. Milyen puha! Tökéletes lesz, ujjongott magában.
Már nem aggódott, hogy itt, ezen az ismeretlen helyen kell elhelyeznie a tündérgubót. Szíve reménykedett, hogy jólelkű lények élnek errefelé, és kedvesek lesznek majd az újszülöttel. Az ő kis tündérkéjével... Talán még segítenek is, hogy eljusson Holdkő Városba. A nyelv nem lehet gond, hiszen a palánták már születésükkor értik és beszélik a világ minden nyelvét. Különleges tündér adottság ez kétszáz nemzedék óta, mióta Katrán, a legbölcsebb tündér megesküdött, hogy népe mindig a jók oldalán áll. Ez a képesség szolgált arra, hogy a tündérek bárhol és bárki számára segítséget nyújtsanak. Egyetlen kivétel volt azonban, a tündérnyelv. Azt egyetlen tündér sem beszéli, amikor megszületik. Az anyanyelvet Holdkő Városban kell megtanulniuk. Ahogy az is ott derül ki, hogy a kis tündér milyen feladatot kap az új életében, hiszen minden tündér újra és újra megszületik, miután teljesítette sorsfeladatát.
Olma szíve újra összefacsarodott a gondolatra, hogy az ő tündérkéje nem a Városban látja meg a napvilágot... Pedig ő idejében útra kelt, hogy a gubót az őshazába vigye. Elgémberedett kezével még egyszer végigsimította a hepe-hupás takaró szélét. Milyen meleg, gondolta. Ez kell a kicsikének! Felhajtotta a takaró sarkát, majd a fűzfakosárból óvatosan kiemelte a sértetlen, de kissé már hűvös gubót. A paplan alá helyezte, és alaposan betakargatta. „Eshila ilemazár", suttogta utolsó jókívánságát, ami tündérnyelven annyit tesz, „boldog újjászületést, kis tündér".
Hirtelen eszébe jutott, hogy valamiről megfeledkezett. Az üzenet! A Tündérkönyvben az áll, hogy ha a gubót nem Holdkő Városban teszik le, akkor levelet kell hagyni mellette. Az asztalhoz futott. Még szerencse, hogy akad itt, amire írhatok, gondolta. Letépett egy darabot a nyitott füzet sarkából, és varázspálcája hegyes végével, gyöngybetűkkel tündérnyelven írta rá:
„Askelam habitur Imaliandur. Hellem parham, Shakun Ismam. Olma."
Visszalopózott a takaróhoz. Újra felhajtotta a sarkát, és az üzenetet gondosan a gubó mellé helyezte. Nem tudja majd elolvasni a kicsi, de biztosan a segítségére lesz, gondolta, hiszen ilyen helyzetben a Nagykönyv szerint így kell cselekedniük az anyáknak.
Érezte, hogy nem maradhat tovább. Elindult az ablak felé. Felrepült a párkányra, és visszanézett. Összerezzent. Úgy hallotta, mintha a sarokban, ahova a gubót tette, valami megmoccant volna. Szíve hevesen dobogott, de már nem fordulhatott vissza. Ezt is megírta a Nagykönyv. Biztosan elkezdődött, nyugtatta magát. Talán túl sokat rázkódott a szélben. Ideje indulnom, suttogta szinte hangtalanul.
Az ablakot abban a pillanatban újra szélesre tárta a szél. Olma összeszedte minden erejét, és kirepült az éjszakába.