Mesemalom

Volt egyszer egy hajós, Asmát. Bátor és nyíltszívű ifjú. 

Asmát hajója egy napon hatalmas viharba keveredett. Amíg az árbocvitorlával küzdött, egy széllökés lesodorta a magasból, és beleesett a tengerbe. A fékevesztett tajték órákon keresztül sodorta magával.

A vihar éppen olyan gyorsan csendesült el, ahogy kitört. Asmát háton fekve, a kimerültségtől félig eszméletlenül lebegett a kisimult vízfelszínen. Minden ereje elfogyott. Arra eszmélt, hogy már nem a tenger sötét tükrén lebeg. Kerekded kövek súrolták a hátát.

A víz egy lakatlan szigetre vetette.

Hénó szigete volt ez, olyan hely, ahol saját jó szántukból sohasem kötnek ki a hajósok.

Asmát megtapogatta sajgó tagjait. Mindene fájt, de nem törött el semmije. Úgy érezte, járni is képes.

Körülnézett. A zsebkendőnyi sziget barátságosnak látszott, egyetlen hegycsúcsán zöld lombok integettek.

Asmát vadon termő gyümölcsfák termésével csillapította az éhségét, mielőtt felfedezőútra indult.

Körbement a szigeten, mindent bejárt, de a növényeken, az énekes madarakon és a gyíkokon kívül az életnek semmilyen nyomát nem találta. Közel és távol szárazföldet   nem látott, hajó sem közeledett. Törte a fejét, hogy mihez kezdhetne, de nem jutott eszébe bölcs dolog. Fáradtan elaludt a parton.

Álmában valaki a fülébe súgta, hogy a szigeten van egy barlang, aminek meg kell keresnie a bejáratát.

Amikor felébredt, még mindig élénken élt benne az álom, nem hagyta nyugodni.

„Lehet, hogy lázálom volt, de mi van, ha mégsem? Lehet, hogy tényleg van itt egy titokzatos barlang!" Asmát elindult, és újra alaposan átkutatta a völgyeket, a szurdokokat, a szakadékokat, de nem járt eredménnyel. A sziget túloldalán egy vízesés állta útját. A csipkés vízfüggönyön keresztül sütött a nap, és a sugarak szikrázó szivárványt rajzoltak a zuhatag köré. Asmát elfáradt, úgy érezte, a fürdés felfrissítené.

Úgy ahogy volt, szakadt ruhában, beállt a zuhatag alá, és néhány pillanatig önfeledten élvezte a hangosan robajló víz sodró erejét. Azután észrevette, hogy a vízesés mögötti sziklában egy bemélyedés sötétlik...

Asmát átgázolt a zuhatagon, és a vízfüggöny másik oldalán valóban egy barlangbejáratot talált. Csuromvizesen mászott be a mélyedésbe.

A barlangban csak néhány lépésnyi távolságot világított be a napfény. A folyosó egyre szűkült, Asmát csúszva-mászva hatolt előre a sötétben.

Egyszer csak újra szélesedni látszott az alagút, s csodák csodájára valahonnan fény is beszűrődött a nedves sziklák közé. Asmát sebesen csúszott előre, míg végre meglátta a barlangi termet.

A teremben asztal, azon két tányér állt, az asztal megterítve a legfinomabb ételekkel. Óvatosan körbekémlelt, de nem látott semmit és senkit.

Az asztalhoz ment, hogy csillapítsa szomjúságát az illatos borral. De mielőtt belekortyolhatott volna a gazdagon díszített kupába, valaki megveregette a vállát.

 - Illene megvárni a házigazdát is, hogy a koccintás se maradjon el, nem? - szólalt meg egy kellemetlen hang a háta mögül.

Asmát sarkon fordult, de nem látott senkit.  Már éppen vissza akart fordulni, amikor a sarokban észrevett egy parányi alakot. A törpe akkorka lehetett, mint egy ötéves kisfiú, de az arca inkább egy töpörödött, öreg bácsikára emlékeztetett.

 - Ne haragudj az udvariatlanságom miatt - szabadkozott Asmát. - Azt hittem, egyedül vagyok ezen a szigeten. Üdvözöllek! - hajolt meg udvariasan. - A nevem Asmát.

 - Hmm... - motyogta a kis ember. - Tetszel nekem! Egészen kellemes társaság leszel a ma esti vacsorámhoz. A nevem Topa. Én vagyok a sziget őrzője. Gyere, látom, hogy szomjas vagy s biztosan meg is éheztél! Légy a vendégem vacsorára! Cserébe csak annyit kérek, hogy meséld el nekem az életed történetet!

 - Szívesen  - hajolt meg Asmát.

Asmát órákon keresztül mesélt. Topa figyelmesen hallgatta. Elmesélte, hogy fiatalon elveszítette a szüleit. Éjszakánként a város borozójában dolgozott, hogy kenyeret adhasson a testvéreinek. Elmesélte, hogy hajósinasnak állt, és éveken keresztül a legnehezebb munkákat végezte, csak hogy egyszer egy saját hajója legyen. Sikerült is összegyűjtenie a pénzt egy öreg szállítóhajóra, de a tengeri vihar elsodorta. Így került erre a szigetre.

 - Aztán mihez kezdenél azzal a szállító hajóval, ha visszakapnád?

 - Micsoda kérdés? Hát szállítanék! - vágta rá ingerülten Asmát.

Topa nevetett, és így szólt.

 - Biztosan fáradt vagy már. Gyere, van egy jó vendégszobám, hálj meg nálam, és holnap menj tovább!

Asmát hálásan megköszönte az öreg kedvességét. Elnyújtózott a takarók között. Ehhez fogható finom puhaságot még egész életében nem tapasztalt. Hamarosan elaludt.

Álmában ugyanaz a hang szólt hozzá, mint előzőleg. Kérte, hogy menjen tovább, és  intette, hogy vigyázzon, mert nem mindegy, hogy mit választ majd.  

Reggel, mikor felébredt, Topa nem volt sehol, de még a barlangi terem is eltűnt, ahol együtt költötték el a vacsorát.

A hálóteremből egy szűk, barlangi folyosó vezetett előre. Asmát furcsának találta a dolgot, de eszébe jutott az álma, és elindult a titokzatos folyosón. A járat olyan keskeny volt, hogy csak hason csúszva tudott továbbhaladni. Ruhái tovább foszladoztak, karját megsebezte egy kiálló szikladarab, amit nem vett észre a sötétben.

Fény villant, és ahogy előremászott, újabb teremben találta magát. A látványtól a lélegzete is elállt. Hatalmas halmokban drágakövek hevertek, a barlang falait a tengeri gyöngyökből készített füzérek díszítették.

Asmát leesett állal bámulta a tengernyi kincset, amihez foghatót szegény hajós talán még soha nem látott.

Ekkor észrevette Topát, aki egy aranytallérokból összerakott tornyocska tetején üldögélt, és lábaival ütemesen kalimpált.

 - Na, mit szólsz, hajós? Ha akarod, ez a sok kincs mind a tied lehet! Te lehetsz a leggazdagabb ember a világon!

Asmát elgondolkodva állt a kincsek mellett, kezeivel szórakozottan egy gyémánttallért babrált.

 - Mit kezdene egy magamfajta szegény hajós ilyen temérdek gazdagsággal? Igazán nagyvonalú vagy, de köszönöm, nincs szükségem az adományra...

 - Ilyet még nem pipáltam! - nevetett Topa. - Elárulom neked, hogy járt már itt  más hajótörött is, aki habozás nélkül elfogadta a kincseket.

 - Akkor hogyan lehetséges, hogy mindez még mindig itt van?

Topa egy a barlang falába vájt, alig észrevehető kis ajtóhoz ugrott. Zsebéből előkotort egy rozsdás kulcsot és kinyitotta.

 - Mondd, hogy vitték volna el a kincseket? Ha!? Elárulom, sehogy! - nevetett Topa. - Kapzsiságukban bele sem gondoltak, hogyan jutnak ki  a barlangból. Bizony, itt nem lehet csak úgy ki-bejárkálni.

Az ajtó mögött kádnyi mélyedésekben szabályos sormintában egy-egy csontváz hevert, összesen tizenöt.

 - Itt vannak a gazdag emberek! - Topa a hasát fogva nevetett. A barlang folyosója visszhangzott a kacagásától. - Kiálltad a próbát, Asmát! Vacsorázzunk együtt, azután pihenj meg! Csak arra kérlek, mesélj még az életedről! Meséld el, hogy mi történt a testvéreiddel!