Mesemalom

Valaki rázogatja a vállam.

- Kisfiam, ébredj! Ébredj már fel!

Próbálom kinyitni a jobb szemem, de visszazuhan, mint a rossz redőny a nappaliban, amit apa még mindig nem csinált meg. Végre sikerül kinyitni. Anya az. Kezében kakaós bögre. Az ital illata bebújik az orromba, belülről csiklandoz.

- Mi az, anya? - nyekergem a legeslegnyekergősebb hangomon. - Miért keltettél fel?

A függöny félig behúzva, Rumli békésen alszik a kockás párnán. Vajon mi ütött anyába? Máskor nem ébreszt fel egyetlen kakaó miatt, akkor sem, ha ilyen jó az illata...

- Talán elfelejtetted, Marci?

Nahát! Ijedten talpra ugrok. Hogy is felejthettem el! Hiszen ma van az első nap! Gyorsan bedöntöm a kakaót, anya rám adja az új inget, megfésüli a hajam, és készen vagyok.

- Rumli! - sutyorgom a kutyám fülibe, amikor anya kilép a szobámból. - Gyere, induljunk!

Rumli álmosan feltápászkodik, megrázza tejeskávé fülét.

- Én nem megyek veled! - szól határozottan. - Dolgom van itthon, meg kell keresnem a szomszéd új macskáját. Egész éjjel az ablak előtt nyarvogott. Nem hallottad?!
- Érdekes, én nem vettem észre...
- Mert úgy alszol, akár a bunda. Én meg egy szemhunyásnyit sem aludtam.

Anya hangját hallom.

- Indulás, Marci! Meddig várjak még?

Rumli visszavackolja magát a párnára.

- De hát...
- Semmi dehát! Ne aggódj, egyedül is elbánok azzal a macskával. És különben is. Nem kutyaiskolába mész, nem igaz?
- Igaz. Nem kutyaiskolába... Általános iskolába.

Rumli nem hajlandó tovább vitatkozni, hangos horkolásba kezd. Ha így, hát így. Kutya nélkül megyek első nap az iskolába.

Anya mellett lépkedek. Néhány utcányira van az iskola, csak végig kell sétálnunk a patak partján. A kutyások kíváncsian néznek, a patakban a kacsák oldalra billentik a fejüket, úgy figyelnek.

Megérkezünk. Az iskola egyszerű kockaépület, de sokkal magasabb, mint az óvoda. Anya egy zsúfolt terembe vezet, ahol rengeteg gyerek zsibong. Nem ismerek senkit. Barna hajú, mosolygós néni lép elém, anya pedig búcsút int.

Puha tenyér karolja át a vállam.

- Gyere velem, Marci! - súgja a tanító néni. - Megmérlek téged is, hogy biztosan jó helyre ültesselek!

A szívem egyre hangosabban ver, mindjárt kiugrik a helyéről. Felvettek, de mi van, ha most kiderül, hogy még sincs meg a száztíz? Mehetek haza! Mit fognak szólni a kutyasétáltatók, és a kacsák? Rumli! Hol vagy, kiskutyám...

- Gyerünk, ugorj be szépen a léc alá!

A tanító néni lefelé húzza a csúszkát, a nyikorgó fadarabot a négyszögletes karón, egészen addig, míg a fejem búbjához ér. Kihúzom magam. Még nagyobbra nyújtózkodom, amekkorára csak bírok, hogy biztosan meglegyen a száztíz, mert meg kell lennie!

- Száztizenkettő... - csettint. - És fél! Átlagos testmagasság! Gyere, Marci, a harmadik padban lesz a helyed.

Büszkén kihúzom magam. Átlagos... ez majdnem úgy hangzik, mint a magas. Ha ezt Rumlinak elmesélem! Gyerünk a harmadik padba! De hiszen... Megdörzsölöm a szemem. Nem, ez nem lehet igaz! Talán álmodom ezt az egészet? Vagy Rumli mókázik velem?

- Szia, Marci! - nevet rám Rozi, és az apró szeplők az arcán vele együtt nevetnek. - Annyira örülök, hogy te leszel a padtársam!

- Vége -